4. rész

Másnap mindent kiszedtem a bátyámból, ki ő, mióta ismerik egymást. Csak a szokásos. Szóval két hete randiztak és nemrég költöztek ide.

 - Aha...értem. De miért nem mondtad hamarabb?

 - Bocsi, bocsi. De most mennem kell. Randim van. - egy olyan, "de menő vagyok" kacsintással már ki is ment az ajtón. Rövid és tömör beszélgetés volt.

Tömören összefoglalva: Harunak barátnője van, nekem meg, még csak a telefont se veszik fel...szuper.

Inkább elmegyek sétálni és kiürítem a fejem. Egészen a belvárosig elsétáltam, onnan rákanyarodtam a sétáló utcára. Egészen a kis parkhoz, ahova régen mindig vitt minket a mama játszótérre, később, amikor már nem tudott kísérni minket, Haru hozott.

Hazafelé menet, megálltam a könyves bolt előtt és a kirakatot nézem, hátha látok valami jót. Ekkor elsétált mögülem néhány kb. velem egyidős srác. Arról beszéltek, hogy egyiknek az apja szerzett engedélyt tűzijátékozásra és, hogy ezért ma este fellövik. Amikor már elmentek mögülem fél szemmel utánuk néztem, ismertem az a fiút, tudom merre laknak, sokat láttam arra hazamenni. Megvan ma esti programom. Még jó, hogy nincsenek olyan nagyon magas házak a városunkban, így könnyebben láthatom majd a tűzijátékot.

Haza érve beszélgettem kicsit nagyival. Egy ideje nem volt itthon, mert az orvosa egy kis "kiruccanást" ajánlott neki. Hegyi levegő, vagy gyógyfürdő... Ezért ment el másfél hétre. Előző nap ért haza, de akkor nem tudtunk beszélni, mert fáradt volt. Mindent elmesélt. Részletesen. Kicsit unalmas volt, de hát ennyit igazán megérdemel. Másnap kora reggel úgyis megy el régi barátnőjéhez még pár napra.

Miután annyit beszéltünk, hogy kimerült és elment aludni, megnéztem, hogy hívott-e valaki. Sajnos barátnőm (azt hiszem) nem hívott.

Kezdem feladni.

Este Haru bejelentette, hogy elmegy a haverjaival valahova és csak holnap reggel jön haza. Én meg ki kucorogtam a tetőn lévő kis kiülőre. Ezt még kiskorunkban építettünk, de az óta kicsit felújítottam és stabilabbá tettem. Tökéletes rálátás a tűzijátékra. Az égbolt gyönyörű volt. Nem is emlékszem mikor láttam utoljára ilyennek. A nyakamban logó nyaklánc, medálját szorongattam, amit Aliciától kaptam még búcsúzáskor. Valamiért úgy éreztem, hogy fel KELL vennem. Amikor már kezdtem úgy érezni nem is lesz semmi tűzijáték, egyszer csak egy nagy robbanást hallottam és láttam, ahogy a nagy csillámos polip csápjai nyúlnak le. Nagyon szép volt. Bár csak tíz perces lehetett a nagy mutatvány jó volt látni. Beleszámítva azt is, hogy utána még kb.. fél órát nézegettem a csillagokat. Már majdnem éjfél volt. Gondoltam megvárom a bűvös időt, hogy kívánhassak. Régen sokat kívántam, de sosem teljesült. Mégsem tudom abba hagyni, hogy meg ne próbáljam. Órámat beállítottam visszaszámolásra és már ment is. 10...9...8...7...6...5...4...3...2...1....0! Kívánni valamit. Csak egy jutott eszembe, amit már az elejétől kezdve kellet volna kívánnom.

 - Teljesen változzon meg az életem!  - kimondtam, nem hiszem el. Mindig ezt akartam, de nem mondtam ki.

A medál, elkezdett világítani, egyre fényesebben. Levert a víz és mozdulni nem bírtam. Megfogtam a medálomat és hunyorogva néztem.

 - Mi,..történt? - amire ezt kimondtam a fény elgyengült. Végül egy nagyon érdekes és ijesztő érzés futott végig a hátamon.

Pár percig még lefagyva ültem ott. De mikor már felfogtam a dolgot visszamásztam a házba. Elmentem fürdeni aztán máris be az ágyba. Már kellett az alvás, lehet, hogy csak a fáradtságtól képzeltem az egészet. A nyakláncot fellógattam az éjjeli lámpámra, ami kicsivel a fejem fölött volt, amikor ültem, de amikor feküdtem pont jól láttam, ahogy a medál előttem hintázik. A szemeim elnehezedtek, végül elaludtam.