12. fejezet.

Már az ágyban fekve gondolkoztam a történteken. Érzelmeim vihara tombolt bennem megállás nélkül. Már lassan éjfél is elmúlik, nekem meg aludnom kéne, a küldetés miatt, de nem megy. Ez túl sok nekem hirtelen.

Miután Conor elengedett és feltette kérdését Reonak, síri csönd lett. Viszont olyan hangosan vert a szívem, hogy féltem, meghallják. De nem, szerencsére nem. Mikor feleszméltem, ellöktem magam Conortól. Bőre még mindig forrón izzót, mikor hozzá értem. Azzal a lendülettel ki is rohantam az ajtón. Leültem az első padra amit megláttam. Kifújtam magam, aztán körülnéztem. A háztól nem messze voltam, lehetett látni az ablakunkat is, de valahogy nem akartam visszamenni. Pedig hideg volt. Én meg elfelejtettem, hogy a pizsamám egy póló és egy rövidnadrág. Hűvösen megcsapott a szellő. Felhúztam a padra a lábamat és átöleltem, fejemet rádöntöttem. Egy érintésre eszméltem fel, amitől felugrottam. Conor volt mellettem, a bordó pulcsija volt rajta, meg egy hosszú, meleg melegítő. Elkezdtem remegni, nem is tudom mitől, a hidegtől vagy a ténytől, hogy ez a fiú megcsókolt. Ekkor levette a pulcsiját és a hátamra terítette, ekkor már volt rajta egy póló is. Megállt előttem és a kezét nyújtotta.

 - Sajnálom,... Nem tudom mi ütött belém...én. - mondta, zavarban volt, fejét ide-oda forgatta.

 - N-nem, semmi baj. Csak, meglepődtem. - hangom reszketett.

Kezét még mindig tartotta előttem. Akkor először felnéztem rá, bele a szemébe. Tekintete zavart volt, arca kicsit vörös. Ez jól esett, hisz ő is úgy érezte magát, mint én. Megfogtam a kezét, ő meg bevezetett a szállóba. Már az emeleti lépcsőnél jártunk, de még mindig nem engedte el. Egy lépéssel mögötte mentem. Nem mertem mondani, hogy engedjen el, talán kicsit jól esett. Ez baj? De az oldalamat fúrta a kíváncsiság, hogy Reo mit válaszolt. Megint összevesztek? Beértünk a szobába, Reot nem láttam, bent volt a fürdőben. Conor ekkor elengedte a kezem és fáradtan, gondokkal teli arccal leült a kanapéra.

 - Komolyan gondoltam. - mondta kis hallgatás után.

 - Mármint? - most a csókra, vagy a bocsánatkérésre gondol?

 - Igazából mindkettőt. - a válasz melegséggel töltött el, mégis bűntudatom lett. - Nem számít, menj aludni. Kell holnap az erő.

Ezzel lezártuk a témát. Visszaadtam neki a pulcsiját, aztán befeküdtem az ágyamba. Reo valószínűleg a kisebb kanapén alszik. Betakaróztam, és becsuktam a szemem. Reo kis idő után kijött a fürdőből. Megkérdezte, hogy ébren vagyok-e, de nem válaszoltam. Inkább tettetem, hogy alszok. De nem szólaltak utána meg.

Arra gondoltam, hogy már elaludtak. De nekem ez nem megy. Felkeltem, a hold bevilágított az ablakon, pont a fiukra. Reo nem aludt, úgy látszik, tényleg őrködik.

 - Azt hittem alszol. - mondta csendben, kicsit feldúlt tekintettel.

 - Nem tudok aludni.

 - Amiatt?

 - Az is.

Lassan odajött az ágyamhoz én meg odébb csúsztam. Leült mellém, de nem takarózott be, most figyelmesebb volt. Fejét hátradöntötte a falnak és a plafont nézte.

 - A küldetés... nem kell félned, jobban mondva, nem szabad félned tőle. Pont erről szól, legyőzni a félelmeket. - bátorítóan oldalba bökött. Egy kis mosolyt mutatott.

 - Rendben, köszi. - mosolyogtam gyengén vissza rá. Próbálkoztam, hogy őszinte legyen, de nem hinném, hogy sikerült.

Rengetek kérdést tettem volna fel neki. Nagyon sokat! De nem tehettem, féltem, hogy Conor felkel. Vagy attól, hogy mi a válasz. Most le kellet gyűrnöm kíváncsi természetemet.

 - Minden rendben lesz, kiscsibém! - mondta, végre a régi önmaga. Fejem tetején megkócolta hajam, aztán felállt. Tekintetemmel követtem. Már fordult volna a kanapéja felé, mikor visszahajolt és egy puszit nyomott a homlokomra.

 - Aludjál csak, majd vigyázok. - szelíd mosoly volt.

Kicsit megnyugodtam. Még végigfutott az agyamon, hogy vajon az ember világi testem mit csinál, de már nem számított. Végül az álom teljesen elnyomott.

Arra keltem, hogy a fiuk már megint veszekednek. Igaz próbáltak suttogni, de nem nagyon ment nekik. Álmosan felültem az ágyban, megdörzsöltem mindkét szememet. Kómásan figyeltem a reggeli előadásukat. Nem nagyon értetem min is veszekednek. Mindketten egy tálcát fogtak két oldalról.

 - Jó reggelt. - dünnyögtem, amire mindketten odanéztek.

 - Jó reggelt, felkeltettünk? Bocsi. - mondta bűnbánóan Conor.

 - Reggelt. Ez is a te hibád, Conor! - hangzott Reo is, már teljes hangerővel.

Nem tűntek valami kipihentek, biztos egész este váltogatták egymást az őrködésben. Engem nem keltettek fel, amiért hálás voltam, mert végre ki tudtam pihenni magam, de elöntött az az érzés, hogy gyengének tartanak. Mintha nem tudnék vigyázni rájuk, ettől a gondolattól kissé dühös lettem.

 - Nem, dehogy. Kipihentem magam. - mutattam valami mosoly félét, aztán kimásztam a fürdőbe, ruhával a kezemben. Becsuktam magam mögött az ajtót, megmostam a fogam, még le is zuhanyoztam. Este sokszor levert a víz. Jól esett a zuhany. Amikor már elég tűrhetőnek gondoltam magam kiléptem az ajtón. A fiuk már nem veszekedtek, ellenkezőleg. Mintha semmi sem történt volna, ültek egymás mellett és beszélgettek valamiről. A tálca, amit szorongattak még az előbb, most a szoba közepén lévő kis asztalon volt. Rajta egy tál müzlivel és gyümölcslével.

 - Nem tudtuk pontosan mit szeretsz, de egyszer mondtad, hogy a müzlit kedveled.

 - Igen, és a narancslevet. Mondjuk, lent nem volt semmi ezért elmentünk a boltba. - tette hozzá Reo.

Valahogy zavarba jöttem, jókedv és egy kicsi meghatódottság kerített maga köré. Hirtelen szóhoz sem jutottam, csak akkor tértem észhez, mikor a fiuk már kezdtek ijedten nézni.

 - Köszönöm! Tényleg... Nagyon. - motyogtam, és kicsit elpirultam.

 - Semmiség. Na de készüljetek a feladathoz!

 - Rendben, hajrá! - állt fel kicsit noszogatva Conor. Nem tett neki jót a kanapén alvás.

Elment mellettem, egy aranyos mosolyt is kaptam, mégsem éreztem magam zavarban, vagy bűntudatosan. Viszonzásul én is mosolyogtam, de nem feltűnően. Nem akartam félre értéseket.

Mindketten elkészültünk, Reo elvezetett minket a helyszínre. A város közepén egy nagy kolosszeum féleség állt. Egy magas bejárattal, a kapu két oldalán egy-egy sárkány volt. egyik fekete másik fehér, egymás felé néztek vicsorogva. Eléggé rémisztő, és lehangoló.

Reo ott hagyott minket, nem mondott semmi, csak sok szerencsét kívánt. Engem hirtelen megölelt, nem tudtam ellene tenni semmit. Conornak megveregette a hátát aztán elment. Az ölelést nem bántam, erőt adott.

Beléptünk a hatalmas kapun, ami mögöttünk be is csukódót. Fáklyák égtek bent. Egy nagy kőtömbbel találtuk szembe magunkat, amire valami rá volt írva. Ez az itteni régi nyelv, tanultam róla valamicskét a felkészülés alatt, de nem tudtam volna kiolvasni. Conor viszont igen, láttam az arcán, hogy már el is olvasta, búskomor volt, vonásai megfeszültek. Majd lassan rám nézett.

 - Olvassam?

 - Aha.... - válaszoltam. Fejét felemelte és mély levegőt vett, semmi kedve nem volt olvasgatni nekem, főleg nem ezt.

 - "Ti kik ide beléptek, halál a társatok, mit legyőzni kell! Ti kik ide beléptek életetek örökre megváltozik!"  - olvasta hangosan, szívem hevesen vert, majd ki ugrott a helyéről, lábam megremegett. Ránéztem Conorra. A szemembe nézett, nem fordította el tekintetét, amitől normális esetben zavarba jöttem volna, de most megnyugtatott

 - Készen állsz? - kérdeztem, már teljesen önbizalommal telve. Arra gondoltam, hogy vajon Celina és Reo is ennyire megijedtek? Vagy ők szó nélkül bementek?

 - Igen...

Előre néztem, ahogy Conor is, két ajtó jelent meg. Mindkettő előtt egy velünk egy magas kőtömb állt. Szó nélkül előre mentünk. Megálltunk a kőtömbök előtt, amik egyszer csak elkezdtek repedezni. Nyakláncunk világított, fényesen, mint még soha. A kőtömbből, is fény szivárgott ki, de az vörösen izzott. Mikor már teljesen lebomlott a fölösleges kő, ijedtemben hátraléptem egyet. Magamat láttam, vörös szemmel, szürke ruhával és bőrrel. Akárcsak az utcán lévő emberek. Oldalra néztem, Conornak is ott állt a mása, gonoszan vigyorogva, mint az enyém. Az ajtók kinyíltak, a "klónjain" bementek rajtuk. Szóval külön kell majd küzdenünk. Ijedten Conorra néztem, ő is rám. De tekintete nyugodt maradt, épphogy az aggodalom szikráját lehetett látni a szemében.

 - Nako. Ígérd meg. - kezdte, aztán odalépett hozzám és megfogta a kezemet. Keze meleg volt és megnyugtató. - Ígérd meg, hogy miután végeztünk a benti feladattal itt találkozunk!

 - Megígérem.

Válaszom gyenge volt. Nem nagyon bíztam magamba. De Conornak ennyi elég volt. Gyorsan megölelt, aztán nagy léptekkel, magabiztosan belépett ajtaján. Még láttam, hogy kardját aktiválta és kezében tartja, aztán elnyelte a sötétség. Én se habozhattam tovább, markolatomat a kezembe fogva aktiváltam a második fokozatot, a penge már meg is jelent. Lassan beléptem az ajtón. A terem sötét volt. A kevéske fény, ami a kinti helységből beszivárgott lassan eltűnt, ahogy az ajtó becsukódott. Teljesen magamra maradtam.

11. rész

A történtek utáni heteket folytonos edzéssel és tanulással töltöttem, a többieket csak a gyakorlópályán láttam, akkor se sokat. Conor még mindig kerül engem az óta és néha még mindig kínosan kerüli a szemkontaktust, bár segít a tanulásban. Celina és Reo segítettek az edzésben. Sok minden megváltozott. Az Álomvilágban való tartózkodásom kihatott a másik világomra, egyre inkább éreztem, hogy eltávolodok tőle. Ezt sajnos Haru és észrevette és kérdezősködik már. Orvoshoz is el akart vinni. Lehet el kéne neki mondanom az igazat? Alicia dühös lenne? Szabad egyáltalán? Ki kell kérnem a véleményét. Amikor elmentem hozzá, nem tudott fogadni, mostanában még elfoglaltabb, mint amikor először találkoztunk. Conorral se beszélt egy ideje, amitől aggodalom tör rám. Sokszor visszagondoltam arra, amikor először tettem be a lábam, ebbe az edzőterembe, ilyenkor kicsi nosztalgia tör rám, bár nem volt régen. De akkor Conor kedvesen üdvözölt engem és megvédett, vagy olyasmi.

De ez már nem számított, mert görcsbe rándult a gyomrom, hogy ha arra gondolok, hogy most milyen izgalmak felé megyünk. Kezem reszket, tenyerem izzad, már látom is a célpontunkat: megérkezünk lassan az első küldetésem helyszínére!

 - Figyelsz rám? - rázta meg a vállamat Conor.

Ijedten néztem fel, hogy mi történt. Teljesen elbűvölt a látvány. Pont egy virágos mezőn hajtott át a szekerünk. A szellő dobálta a hajamat, ezért fülem mögé tűrtem az egyik oldalon. Mivel lovas szekérrel mentünk, kissé fájt már a hátam, de oda fordultam a mellettem ülő Conorhoz.

 - Persze, mi az? - erőltettem magamra higgadtan egy kicsi mosolyt. De nem bírtam magammal, legbelül sikítottam volna annyira izgultam.

 - Tíz perc után oda érünk. Izgulsz? - kérdezte oldalra fordítva a fejét. Úgy tett, mintha a tájtat nézné, de valami akkor sem hagyott nyugodni. Tudtam, hogy valami nincs rendben és én már pedig ki fogom szedni belőle. A gyakorlással töltött hetek alatt hihetetlenül makacs lettem, mondták a körülöttem lévők.

 - Mos komolyan? Mi bajod van? - csúszott ki a számom.

Szemöldökömet ráncolva néztem a fiút, aki végre oda fordult hozzám, kicsit meglepődött arccal, de azzal a lendülettel már vissza is nézett a mellettünk lévő hegyekre.

 - Semmi. Mi lenne a bajom? - válaszolta közönyösen. Idegesítő.

 - Amikor találkoztunk először olyan más voltál, meg amikor bejöttél értem a házba! Azóta vagy ilyen mióta összevesztetek Reoval! Ne engem okolj, nem tettem semmit. - a szavak csak úgy jöttek belőlem, nem is gondolkoztam mit mondok, kicsit éreztem, hogy megbántom, de most komolyan! Már több mint két hete csinálja ezt velem. Még jó, hogy kiakadok.

 - Nem vagyok rád dühös, oké? - végre a szemembe nézett, de most igenis dühös volt. Szeme szinte szikrákat szórt.

 - Akkor mi bajod van?

A veszekedésünk biztosan nagyon gyerekesnek tűnt a kocsis előtt, de ez most nagyon nem érdekelt. Csak meg akartam tudni, hogy mégis miért viselkedik velem így. És ha kell harapófogóval szedem ki belőle!

 - Tudod mit?! Te meg REO a bajom! - Reo nevét úgy mondta ki mintha undorodna tőle és egyszerűen utálná. De még mindig nem értettem az összefüggést a között, hogy összeveszett Reóval és, hogy kerül engem.

 - Miről beszélsz? És ahhoz nekem mi közöm, hogy összevesztetek?

 - Még hogy mi közöd? Inkább hagyjuk a témát! - vágta nekem a szavakat. Ezzel vége a beszélgetésnek. Le van zárva. Most már a boldogság minden cseppje eltűnt belőlem, a mérgem átvette a helyét. Inkább csak elfordultam és néztem a tájat, ami egy kicsit lenyugtatott.

Erre a küldetésre egy hetünk van. Harunak azt mondtam, hogy táborba megyek. Így hát elmentem az Alicia által mutatott Ember világi "főhadiszállásra", ami igazából csak egy kicsi ház volt a város másik felében. Viszont ott aludtam, amíg az ottani felderítő egységek és orvosok figyelnek rám. Őszintén szólva kicsit zavart, hogy nem tudom, éppen mit is csinálnak ott.

Lassan beértünk a városba, ahol a küldetésünk lesz. Reo és Celina már egy éve végeztek a küldetésekkel. De nem árultak el semmit belőle, akárhogy faggattam őket.  Hatalmas régimódi város volt. Az emberek, mintha nem is a mi világunkból jöttek volna, régi ruhákat hordtak a nők földig érő szoknyát, a férfiak a mesterségükhöz való gatyát és inget. Nem csoda, hogy mi sem kocsival jöttünk, vagy mással. Így is az út szélén vett fel minket ez a kedves kocsis, aki erre tartott. Persze mi sem voltunk hálátlanok. Erre felé sok a bandita és áthajtottunk egy erdőn is, ahol még sosem látott vadállatok voltak, utunkba is állt egy jó három méteres medveszerű állat. A mancsával egyetlen ütéssel ketté törte volna a gerincem, de Conor egy pillanat alatt elvágta a torkát a kardjával. Én mozdulni se bírtam. Az állat most a kocsin van, jobban mondva csak a bundája. A kocsis szerint ez ritka áru és értékes. Bár azt is mondta, hogy illetlen az öltözködésem. Ami így körbenézve tényleg az volt. Hisz abban voltam amit Aliciától kaptam. Főleg a rövid gatya, fekete harisnya párosítás volt felháborító az itteni nők számára. De ez különösebben nem érdekelt.

Nem bírtam ellenállni kíváncsiságomnak, bár tudtam, hogy Conor még csak hallani se akar rólam bármit, feltettem a kérdésemet.

 - Itt miért ilyen...régimódiak?

Néma csönd, jól sejtettem, nem akar beszélni velem. Végül odafordult hozzám. Még mindig dühös volt a tekintete.

 - Ez itt természetes. Tessék, inkább terítsd a lábadra, hogy ne kössenek belénk. - oda dobta a pulcsiját, én meg, ahogy mondta kis hezitálás után ráterítettem a lábara, épphogy a sípcsontom kicsit kilátszott. Jót akar, tudom, de ezt akkor is mondhatta volna kedvesebben. Ugyan így csöndben folytattuk az utunkat, hallgattam, ahogy Conor a kocsissal beszél aki, később kiderült Karl, öreg szakállas ember volt. Mesélt mindenféle történeted, de arra füleltem csak fel, hogy lerak minket az állomásunk előtt, úgyis a város sötét részébe megy. Ez a "sötét rész" megragadt bennem, próbáltam magamtól rájönni mi az. Biztosan csak egy negyed, ahova nem kéne bemennünk, vagy hasonló, de a kíváncsiságom megint győzedelmeskedett.

 - Mi az a "sötét rész"? - kúsztam előre Karl másik oldalára és feltérdeltem a palánkra. Régi módi kocsi volt ahol volt egy sima rakodó tér és a kocsis helye, én ennek az elválasztójára dőltem két kezemet átrakva rajta. Conor pulcsiját a derekamra kötöttem úgyis csak a hátsómat látták volna, így legalább kicsit szoknyára hasonlított.

 - Ha körbenézel itt minden jó színes, de nézz csak előre. - mutatott előre Karl és az utca, amin haladtunk a színpompás virágokból és gyönyörű takaros házakból egy szellemvárossá vált. Mintha egy határ lenne, ami élesen meg van húzva.

 - Mi a fene ez?  - kérdeztem miután átléptük a határt.

A házak ablaka betörve, semmi lakos az utcán, síri csönd.

 - Ez a hely az ellentétek városa. Innentől minden fordítva lesz az utcákon és házakban. Emberek is nemsokára megjelennek. - Conor fagyos hangon mondta ezeket, mintha a halálba mennénk. A lelkesedésem és bátorságom egyszerre elszállt.

Minél beljebb mentünk a házakból vörös foltok néztek ránk, mikor a szekér oldalához húzódtam, hogy jobban lássam, a szívem a torkomban vert. Szó szerint néztek ránk, hisz emberek voltak, mind. A szemük vörösen izzott a sötétben, szakadt ruháig voltak, és lassan közelítetek az utca irányába. Szépen lassan sötét város megtelt élettel, nem olyan boldog vidám beszélgetéssel, inkább csöndes dünnyögéssel, erőtlen mosolyokkal.

Visszahúzódtam Karl mögé. Mindenem remegett. Csöndben lecsusszantam a szekérbe, háttal a menetiránynak, nem akartam, hogy meglássanak, nem tudom miért, de nem akartam. Szemem becsuktam és remegtem, valamiért a nyakláncomért nyúltam, mintha erőt adna. Conor észre is vette, mert a következő percben már mellettem ült, és a mögöttünk lévő utat nézte. Kinyitottam a szemem, láttam, ahogy az emberek lassan cammognak az út egyik oldaláról a másikba. A kocsi megállt, hátranéztem a két deszka között, egyik árus kiborította termékét azt szedték össze, semmi gond. Ekkor egy kislány állt meg a szekerünk mögött édesanyjával. Félelemmel teli arccal nézett ránk, majd elsírta magát. Bőre szürke volt, úgy ahogy a ruhája is. Neki is vörös volt a szeme színe.  Még jobban megrémültem, de csak most jött a java.

 - Anya! Ők is meg fognak halni? Mint az előző? - kérdezte még jobba sírva, mire anyja ránk nézett, bűnbánóan, mosolyféleséget erőltetett. Aztán elvitte onnan a lányát.

 - Sok sikert. - mondta gyenge hangon, amikor elment a kocsi mellet.

Szememet nagyra nyitottam, magam elé néztem lefagyva. Meghalt? Kérdőn Conorra néztem, aki már tudta is, hogy kérdezni akarok.

 - Az érkezésed előtt volt egy kiválasztott fiú. Egy évvel volt idősebb nálam. De senki meg nem mondta volna. Nagyon tehetséges volt, majdnem összes küldetését teljesítette, már csak ez maradt.... De ezen elbukott. A küldetés abból áll, hogy a félelmeinkkel kell megküzdeni. Addig gondolni se mertem, hogy ő bármitől is félne. Tévedtem, a félelmei legyőzték, nem bírta tovább. Eltűnt, azóta senki sem hallott róla. Az itteni emberek megemlékeztek róla, azt tartja a legenda, hogy egyszer eljön ide egy hős, aki legyőz minden félelmét, végül a város démonjait is legyőzi és akkor olyan lesz itt is az élet, mint a világos oldalon. Persze a démon nem létezik és nem lesz olyan, mint ott. Ennek már lassan egy éve. - mikor ezeket mondta, száját összeszorította, fájdalmas emlékeket idéztem fel benne. - Emlékszem, azt mondta, hogy miután visszajön, megint megverekszünk, és akkor eldől ki az erősebb.

Utolsó mondatnál elmosolyodott, de fájdalmas volt nézni. Most már szomorúság volt benne, nem harag, jól tudtam.

 - Sajnálom. - nem tudtam mást mondani, hihetetlenül rosszul éreztem magam, de nem tudtam mást. Végül inkább csöndben maradtam.

Az út hátralevő részében így maradtunk. Karl azt mondta, hogy elvisz minket egy fogadóba, ahol eltölthetjük az estét. Ma már úgyis elfáradtunk, és kell az erő a küzdelemhez. Igaza is volt. Conor már a szekérben elaludt, a beszélgetésünk után pár perccel. A vállamnak dőlve szuszogott, amit nem bántam, hisz nagyon megviselheti, hogy ide kellet jönnie.

Karl kirakott minket egy épület előtt. Megköszöntük az utat ő meg az állat bundáját, elmondta, hogy ez az egyik legjobb fogadó, és hogy nem kell megijedni az igazgatótól, aztán sok sikert kívánt, ezután bementünk a fogadóba. Egy ősz, csontos nő állt a pult mögött. Ijesztő, mániákus tekintettel. De persze jó ember volt, csak megviselte ez itteni élet.

 - Jó napot! - köszöntem.

 - Jó napot! Két szobát szeretnénk kivenni. - kezdte is Conor.

 - Sajnálom. Csak egy szobánk van. - mondta a nő tágra nyílt szemekkel, teljesen érzéstelen arccal.

 - Hogy érti? Majdnem az összes kulcs a helyén van. - nézte Conor a nő háta mögötti falat, amin legalább húsz kulcs lógott, mind pókhálósan.

 - Nem, nem, sajnálom, telt ház van, csak egy szabad szoba van. - ezzel levett egy kulcsot középről és felénk tartotta. - Nos, kérik?

Conor rám nézett, én meg csak álltam, és kicsit megvontam az egyik vállamat. Bár nem volt minden álmom egyszer csak egy fiúval osztozni a szobán, és talán az ágyon, kitudja, de még mindig jobb, minthogy megfojtson ez az őrült álmomba. Legalább tudunk vigyázni egymásra.

 - Igen, köszönjük. - mondta Conor, majd elvette a kulcsot. A nő a lépcső felé mutatott, mi meg csendben felsétáltunk. Minden nyikorgott. A szobánk érthetetlen okokból a folyosó legvégén volt. Minden más ajtóra ki volt lógatva egy kis tábla: Lakók. Miután a nő ott hagyott minket, benyitottunk a szobánkba. A dohos, émelyítő szag megcsapta az orromat, máris ablakot nyitottunk. Csomagjainkat leraktuk az ágyunk mellé.

 - Én majd alszok a kanapén. - mondta Conor, majd megütögette a bútort. Hatalmas porfelhő szállt ki belőle. Én az ágyhoz mentem és az ablakon át kiráztam a takarót, majd a párnát is.

 - Köszi. Mondjuk eléggé ijesztő itt. Nem lesz semmi baj? Mármint ha este bejön az a nő mondjuk? - ültem le. A köszönet viszont őszinte volt, mert a kocsin töltött időtől teljesen megfájdult hátam. Bár gondolom Conornk is.

 - Ne aggódj, majd vigyázunk, ha gondolod, őrködhetek este, én se bízok benne teljesen. - ez kissé meglepett. Megint jóba vagyunk?

 - Majd felváltva, én alszok először, 3 óránként váltjuk egymást, az jó? - kérdeztem kicsit bizonytalanul. Kitudja, lehet, megint felkapja a vizet.

 - Nem rossz ötlet, így biztonságosabb. Aztán mehetünk a küldetésre. - végre egy kicsi mosoly jelent meg az arcán. - Menj először te fürdeni. Addig körülnézek itt.

Gyanúsan néztem rá, mire kicsit elnevette magát, tudta mire gondolok.

 - Nyugi nem leselkedek. Eskü! - szívére tette kezét, majd komoly arcot vágott, persze csak viccből csinálta.

 - Oké, szólok a végeztem. - mondtam, aztán elővettem egy váltóruhát a táskámból, és bementem a fürdőbe.

Gyorsan lefürödtem, aztán már mentem is ki, szólni akartam Conornak, hogy mehet, de mikor kiléptem az ajtón, nem találtam sehol. Gondoltam kiment a folyosóra is körbenézni, igazam volt, pár perc után már be is jött. Arca komor volt, megint dühösen nézett rám.

 - Mi a baj? - kérdeztem kedvesebben, mint ahogy a szekéren.

 - Reo, az a bajom. Most beszéltem velük a lenti telefonon. Legalábbis Celinával! - hangja éles volt a haragtól. Nem értettem már megint mi történt. Mivel látta, hogy kérdően nézek rá folytatta.  - Reo idejön! Pár perc múlva ér ide!

Hát persze, már értem. Conor még csak látni se akarja, de mégis miért akar idejönni Reo? Segíteni a küldetésben? Ezen gondolkoztam, mikor Conor beszáguldott a fürdőbe, nem tudtam feltenni a kérdéseimet.

Nemsokára Conor kilépett a fürdőből. Haját törölgetve. Kicsit zavartan ért, hogy nincs rajta póló. De őt nem igen zavarta. Csak leült a kanapéra és a cuccait igazgatta. Én is így tettem csak én az ágyra ültem. Nem akartam oda nézni, valahogy nem éreztem helyesnek, hogy csak úgy bámulom. Ekkor kicsapódott az ajtó és Reo ugrott be rajta. Nagy vigyorral az arcán nézett körbe, cuccait ledobta az enyém mellé és lehuppant az ágyra.

 - Mizujs, kiscsibém? - nézett rám nagy mosollyal az arcán. Ártatlan mosoly volt, de átláttam rajta, persze, hogy csak szórakozik. Az elmúlt időben, meg mindig így hív.

 - Semmi, izgalmas, Reo. Mit keresel itt? - kérdeztem kedvesen, én is ugyanolyan hamis mosollyal.

 - Hát utánad jöttem, nem is örülsz? De látom, jól szórakoztok, Conor, igazán felvehetnél valamit, vagy talán ez is a része...? - nagy vigyorral átrakta a kezét a vállamon és magához húzott.

 - Elég ebből. Mit akarsz? - kérdezte fagyosan Conor, elismerésem, még nem kezdett el ordibálni.

 - Mondom én, látni akartam a kiscsibém. - ismételte.

 - Reo, izé... hol fogsz aludni?  - kérdeztem, hogy tereljem a szót.

Kaján vigyort dobott Conornak, hogy még jobban idegesítse. Ekkor kicsit ugrott egyet a rugós ágyon.

 - Hát melletted. Jó nagy ez az ágy. - mondta ki végül.

 - Nos, igen. Jó vicc... - kezdtem volna, mikor Conor besokallt.

Hirtelen felugrott a kanapéról és kirántott engem Reo kezei közül. Közben a fiú cuccait arrébb rúgta. Teljesen lefagytam.

 - Hagyd már ezt abba! Miért hívod így? Megengedte? Minek jöttél egyáltalán?  - sorakoztak Conor kérdései.

Oké, hogy meg akart védeni, meg minden, de ennyire kiakadni valamin...

 - Hé, nyugi, haver, csak szórakozok. Különben meg mi a beleszólásod, abba, hogy hívom Nakot? - a két fiú farkasszemet néztek egymással, én meg még mindig Conor kezében voltam. Félig magához fordítva mintha csak védeni akarna. Ekkor elhangzott Reo szájából az, ami kihúzta a gyufát.

 - Őt nem zavarja, ugye, kiscsibém? - az utolsó szót direkt hangsúlyozta is. Bolond, miért csinálod ezt?!

Conor teljesen bedühödött, ütésre emelte a kezét, legalábbis én azt hittem. Erre a levegőben hirtelen megállt. Reo arcán meglepődöttség tükröződött. Nem értettem, de amint Conorra néztem, szeme csillogott, és nagy mosoly volt az arcán, bár még mindig látszott rajta, hogy dühös. Ekkor arca vonásai ellazultak és szelíd kinézete lett.

 - Talán ezért... - mondta félig.

Felém fordult, a jobb karját, ami tartott engem megfeszítette és magához szorított a másikat, amit felemelt az ütéshez oldalról az arcomhoz érintette, ajkát finoman enyémhez nyomta. Nem tudtam mit tegyek, becsuktam a szemem, nem tudom miért, reflexből jött. A szoba levegője megdermedt éreztem, ahogy elvörösödök. Végül valami furcsa melegség töltött el. Végül finoman egy utolsó puszit nyomott a számra, kezét elgyengítette, hogy ne szorítson és a szemembe nézett. Nem tudtam mit tegyek, teljesen vörös voltam. Végül Conor Reora nézett, aki kikerekedett szemekkel nézett a fiú szemébe. Végül pedig rám. De csak fél szemel láttam, mert még mindig ledermedve álltam Conor karjában. Éreztem, hogy bőre forrósodik, lehet ő is érezte azt, amit én, azt a furcsa forróságot a gyomrában?

 - Nos, mit szólsz? - kérdezte Conor, Reotól. Mintha csak egy kihívás lenne.

(RPC)

10. rész

~    Conor jóslata.

3 évvel korábban. :

Egy komornyik fiú sétált az egyik végeláthatatlan folyosón. Míg végül meg nem állt az egyik előtt és bekopogtatott. Pár másodperc múlva egy, másik, nála kicsit idősebnek tűnő fiú nyitotta ki az ajtót. Kócosan dörzsölte a szemét, aztán ásított egyet. A komornyik fiú, az úgy nevezett "Hito" szokásos oldalra fésült hajjal, érzéstelen arccal állt előtte, akár csak a többi hozzá hasonló és várt, mikor szólítják meg.

 - Reggelt, Hito. Mit szeretnél? - kérdezte kissé álmosan, de kedvesen a fiú.

 - A varázsnő hívatja önt. Kérem öltözzön át és jöjjön. - válaszolta.

 - Komolyan? Már megyek is! - vidult fel az idősebbik és már rohant is be a szobájába átöltözni.

Nem tartott sok ideig, már a varázsnő terme felé tartottak. Széles vigyorral az arcán követte a szőke fiút, miközben próbált higgadt maradni. A varázsnő előtt tisztelettel kell megjelenni. Ekkor a Hito megállt, oldalra fordult, majd egy ajtóra mutatott. A másik megértette és bement az ajtón. Sötét volt ment, csak egy kis lángocska égett középen. Belépett majd hirtelen becsapódott az ajtó. A teremben hirtelen feléledt a láng, ami nagyobb lett. A varázslónő mögötte ült.

 - Jó napot Genkita. Hivatott? - kérdezte udvariasan a fiú, mosolyát visszatartva.

 - Áh igen. Foglalj csak helyet, Conor. - mosolygott a varázsló.  - És nem kell ilyen komolynak lenned ám.

 - Köszönöm! Szóval, látott valami? Végre jósol nekem? - élénkült fel Conor.

 - Igen, láttam valamit a jövőddel kapcsolatban. De épphogy most lettél 13 éves, biztos meg akarod tudni ilyen korán?

 - Persze, hogy látni akarom! Erre várok, már mióta! – izgett-mozgott a párnáján.

 - Hát akkor legyen. Kérlek, add ide a kezed. - hunyta le szemét a nő. - Lazíts.

Conor oda nyújtotta a kézét. A levegőben energiák áramoltak, be a tűzbe, ki a tűzből. Mindketten érezték a változást. Ekkor Genkita kinyitotta a szemét, ami hófehér lett, mégis élettel teli.

 - Már látom! Egy kiválasztottat látok, nem is...kettőt, az egyik biztosan te vagy. A másik.. Egy lány. Különleges neked. A neve.. nem látom tisztán. Később fog eljönni ebbe a világba, segítség kell neki. Minden megoldódik...boldogak lesztek. Csak néhány képet látok rendesen... De a te és az ő arca is homály fedi. Egy régi személyt látok feltűnni...Az utadba fog állni, de nem szándékosan!  - a varázsnő keze elkezdett remegni, majd elengedte Conor kezét.

A láng ekkor magasra felcsapott, majd még kisebb lett, mint volt. Conor kikerekedett szemekkel figyelte a varázsnőt, ahogy kapkodja a levegőt.

 - Mi történt...?

 - Ilyet még nem láttam! Nagyobb kihatásod van az emberiségre, mint bárki másnak, Conor! És az a lány... Borzasztó, de nem láttam tisztán.  - ült fel, megint egyenesen a nő, kezét ölébe téve.

 - Miről van szó?  - kérdezte ijedten mosolyogva.

 - Nem érted? Ez hihetetlenül komoly... Add ide a kezed, többet kell látnom. - mondta homlokát ráncolva a varázslónő.

Ekkor viszont már egyből tudott csatlakozni az energiájuk, végül megint látta a képeket. De a viselkedése megváltozott, komolyabb, nyugodt, fagyos hangon közölte a fiatal Conorral a jövőjét.

 - A jövőbeli utad ketté válik. Az egyik ösvényen találkozol azzal a lánnyal, és boldogak lesztek, bár lesz egy, kettő nehéz pillanat, de akkor is kitartotok egymás mellet. A másikat, fekete felhők veszik körül...Az Aka-oni megszerzi a lányt. Manipulálják, végül saját kezűleg végez Aliciával, Celinával és Reoval. De még veled, is Conor. A világunk összeomlik, végül az emberek világát is eléri ez az erő. Jól vigyázz arra a lányra Conor! Nem veszítheted el! Nem térhet át az Ő oldalukra!

A jóslatnak vége szakadt. Conort leverte a víz. A varázsnő teljesen kimerült, majd összeszedte minden erejét és az ijedt fiú vállára tette kezét. Végül lágyan elmosolyodott.

 - Ne félj. Elég erős vagy ahhoz, hogy megvédd. Vagy ha nem is, akkor az leszel! Ne feledd, hogy csak minden ezredik kiválasztott találja meg a szerelmét. Szerencsés vagy.  - mondta, öreges rekedt hangján, majd elengedte a fiú vállát.

 - Köszönöm a jóslatot. - mondta Conor, lassan felállt és udvariasan elköszönt. Végül kiment az ajtón, mit sem törődve a mellette álló Hitoról.

Lassan, összezavarodva sétált a szobája felé. Útközben, különféle felnőttek mentek el mellette. Mindenki látta a gyötört arcán, hogy baj van, de nem válaszolt senkinek. Reo is az útjába került, aki szokásos módon kihívta gyakorolni az edző terembe, de mellette is csak elsétált. Végül beért a szobájába és leült az ágyra. Egyenesen maga elé bámult, mit sem törődve másokkal. Alicia nem sokkal ez után hívatta és elrendelte, hogy Conor még nem mehet el a küldetéseit csinálni. Várnia kell, míg meg nem jön 'az' a lány.

 ~ Conor attól a naptól kezdve minden percét edzéssel töltötte. Megkérte Reot, hogy tekintsen rá riválisként a fejődése érdekében. Amikor meg Reo éppen a küldetését csinálta, mindenfelé elutazott, hogy minél erősebb ellenfelekkel keljen küzdenie. Egyszer sem veszített. Az eset után Celina, megpróbált Conor közelébe férkőzni, ugyanis azt hitte, hogy ő sosem találja meg a társát, a kastélyból, ahol éltek, meg nem engedték ki. De nem járt sikerrel. Akárhányszor próbálkozott, Conor annyiszor utasította el. Mindig azt mondta: "Valamikor eljön az én lelki társam, akit minden erőmmel meg kell védenem."

9. rész

Gyenge hangokat hallottam, ismerős hangokat. Alicia hangja és talán Celinát is. Távol voltak tőlem, nem értettem rendesen mit is mondanak. Ekkor más ismeretlen hangokra is felfigyeltem.

 - Hihetetlen, még mindig bent virraszt! - mondta egy férfihang.

 - Pedig csak 4 napja ismeri. - válaszolt egy másik hasonló.

 - Szóval hisz a jóslatban... - ez egy kicsit halkabb volt, Aliciától jött.

 - Én nem tudtam volna várni 3 évet... - Reo is megszólalt.

 - Nem csoda, a varázsnő sosem téved. - Celina mondta ezt utoljára.

Majd csönd lett. Végül Alicia, megköszönte az őröknek, hogy vigyáznak, majd elköszöntek. Ezután megint nem éreztem semmit.

Lassan kinyitottam a szemem, háton feküdtem, fejem sajgott. Oldalamra gurultam, megijedtem, mikor megláttam, hogy valaki fekszik az ágy szélén. Conor volt. Jobban mondva nem feküdt, egy széken ülve dőlt rá, elaludt. Nehézkesen felültem az ágyon, vigyáztam, nehogy felkeltsem. Az ágy túlsó oldalán lemásztam majd, az ablakhoz mentem, nagy bordó függönyök takarták el a kilátást. Elhúztam az egyiket, mire erős fény jött be. A szoba egy gyönyörű virágoskertre nézett. Hallottam, hogy Conor kicsit morog, de még alszik. Halkan kimentem az ajtón. Két őr állt előtte, meglepődve néztek.

 - Elnézést... A mosdó merre van? - kérdeztem kicsit összezavarva, és kínosan.

 - A folyosó végén. - válaszolta a bajszos.

Ez a hang, olyan ismerős volt. Elindultam a folyosó vége fele, kicsit dülöngélve a fejfájástól. Bementem az ajtón, ahol kis táblán láttam, egy női formát. Egy nagytükörrel találtam szembe magam, ekkor végig néztem magamon. Egy fehér hálóingben álltam mozdulatlanul. Hajam kócosan kiengedve. Ezért volt ismerős az a hang, azt hittem csak álmodtam. Kicsit még gondolkoztam ezen, de nem jutottam semmire. Elvégeztem a dolgomat, majd a csaphoz léptem. Kezemet és arcomat megmostam, majd a szembe lévő kis polcra néztem, ahol nevek voltak poharakon, benne fogkefék. Egyiken ott volt ez enyém is, ezért levettem és megmostam a fogam. Mikor ezzel is végeztem Kiléptem a folyosóra és visszaindultam a szobába. Az őrök már eltűntek onnan. Már majdnem odaértem, mikor ez ajtó, hirtelen kicsapódott és Conor ugrott ki a szobából. Ijedten felém nézet, aztán egy pillanat alatt odalépett mellém. Észbe sem kaptam, mikor már átölelt, úgy, hogy alig kaptam levegőt. Éreztem milyen gyorsan ver a szíve, mire kicsit zavarba jöttem.

 - Öm.. Co..... - kezdtem volna.

 - Soha ne menj el szó nélkül!! - vágott a szavamba és kicsit erősebben megszorított. Aztán hirtelen elengedett és hátrébb ugrott. - V-vagyis, örülök, hogy jól vagy! Jelentem Aliciának.

Már rohant is végig a hosszú folyosón.

 - Várj! - kiáltottam utána.

 - Most nem! Van ruha a szekrénybe, öltözz át! - kiabálta futás közben.

Tehetetlenül álltam még egy kicsit, aztán bementem. A szekrényben rengetek szép ruha volt. Alig bírtam választani, ezért csak kivettem egyet. Letettem az ágyra, csodás volt. Mire felvettem sok idő eltelt, de úgy néztem ki, mint egy hercegnő, kicsit furán is éreztem magam. Ekkor kopogást hallottam, odasietem, egy komornyik fiú volt előtte.

 - Alicia úrnő hívatja önt. - mondta.

 - Oh, értem, megyek.

Követtem a kisfiút végig a szobák között. Végül abba a nagy terembe értünk, ahol legelőször beszéltem Aliciával ebben a világban. Megint ugyanott ült, de most Reo és Conor is itt volt. Az utóbbi Alicia mellet állt, míg Reo egy oszlophoz dőlve figyelt. Ő feltűnően vigyorgott rám, amikor meglátta a ruhámat. Conor kicsit furcsán viselkedett, és inkább Aliciára figyelt. Az úrnő mosolygott rám, mint mindig.

 - Örülök, hogy jól vagy, Nako! Nagyon aggódtunk érted. És a ruha is csodásan áll. - mondta kedvesen, amikor oda értem elé.

Reo elindult felém, kicsit gyanúsan.

 - Nagyon csini vagy ebben. Hmm... Ha már itt tartunk, randizhatnánk valamikor! Mit gondolsz? - Vigyorgott még szélesebben és oldalról átkarolt.

 - Hát.. ez egy kicsit zavarba ejtő... - válaszoltam félig mosolyogva, most még jobban zavarba éreztem magam.

 - Na de, Reo! Még csak most ébredt fel. - nevetett Alicia.

 - Bocs Reo.. Talán máskor.. - nevettem el magam már én is, miközben próbáltam kiszabadulni öleléséből.

 - Ne máár, Nako! Esetleg ma este.. - kezdte viccesen, de a szavába vágtak, végül Conor lerántotta rólam a kezét.

 - Állj már le te szemét! Megmondta, hogy NEM! És vedd le róla a kezed! - kiabált a Reoval.

Izzott közöttük a levegő, vagy inkább csak Conor sugárzott a haragtól. Mélyen Reo szemébe nézett.

 - Nyugi haver... - kezdte volna Reo kezeit maga lé emelve, mintha, csak csillapítani próbálná.

 - Pofa be!

 - Conor... hagyjátok abba! - szólalt meg Alicia nyugtató hangon.

 - Mindegy..! Bocsánat, Úrnő, de én most elmegyek. - fordult meg Conor, és már az ajtónál is volt.

Visszanézet rám, aztán tekintete dühösen átment Reora. A terem elcsendesedett, mindenkin az aggodalom látszott. Alicia a fejét fogta, Reo megint egy oszlopnak dőlt és dühöngött még egy kicsit, aztán ő is lenyugodott.

 - Sajnálom... tudod, Conornak megvan az oka, az ilyen viselkedésre, vagy olyasmi. - Mondta Alicia.

 - Semmi baj. De miért húzta fel magát ennyire?  - néztem Reora.

 - Conor az a fajta srác, aki mindent megtesz azért, aki fontos neki. Aicia nem véletlenül bízott rá téged. - válaszolta Reo.

 - "Fontos neki" ? - ismételtem.

 - Igen. 3 éve Conor kapott egy jóslatot, a varázslónktól, ami két lehetséges életet mutatott. - mesélte Alicia.

 - Jóslat? Mit mutatott? - elkezdett érdekelni.

 - Mi nem mondhatjuk el...Csak Conor, és önszántából! - mondta Alicia, elgondolkozva.

 - De az biztos, hogy kicsit sem irigylem a srácot. - hajtotta le a fejét Reo.

 - Rendben... - válaszoltam, de most még jobban elkezdett érdekelni a történet.

 - Ideje visszamenned. - hozta szóba Alicia.

 - Mióta vagyok itt?

 - Már 5 napja. - válaszolt Reo.

 - Hogy mi? És Haru? A nagyi? - kicsit kiakadtam.

 - Semmi gond, mindent elintéztünk. - nyugtatott Alicia.

 - Nagyit is? - kezdtem boldog lenni.

 - Kutatunk utána, de még él. - Alicia válaszától, kicsit elment a kedvem.

 - Nos, akkor, szia! - mondta Reo.

 - Szia. - mosolygott Alicia, de nem volt őszinte, látszott rajta, hogy aggódik.

 - Sziasztok. - mondtam végül.

8. rész

Hat perccel később már Haru robogóján ülve száguldottam a nagyiék irányába. Szemem könnyezett a széltől, kezem remegett. Ijedten gondoltam vissza mit mondott Conor, és hirtelen mit is gondolok a fejemben, mit fogok tenni.

 - Mi az, mi történt? - kérdeztem.

 - Nako.. A nagymamád energiája...

 - Mi van vele?!

 - Eltűnt. A felderítő egység már elindult a helyszínre. - válaszolta.

 - Aka-oni energiáját érzékelték. - egy kiáltás hallottam a háttérből, amitől megfagyott bennem a vér.

Abban a pillanatban felugrottam és berohantam a szobámba. Az "egyenruhám" megfogtam és felhúztam magamra, majd a markolat után nyúltam. Kerestem egy övet, majd hozzáerősítettem a fegyverem és az oldalamhoz kötöttem, hogy utána könnyedén le tudjam venni. Egy pillanatra megtorpantam. De biztos vagyok benne, hogy mit kell tennem. Kiléptem szobából, ahol már Conor láthatott és a ledöbbenés mutatkozott az arcán.

 - Conor! Oda megyek! Ha igaz, amit a kardomról mondtatok, akkor tudom használni!  - mondtam, erős hangon majd a nyaklánc felé nyúltam.

 - Ne...! - megragadtam a nyakláncot, amitől máris megszakadt a kapcsolat.

Amilyen gyorsan csak tudtam belebújtam az egyik cipőmbe, majd kirohantam a garázsba. Először a bicómra akartam felülni, de megláttam Haru robogóját. Bicóval túl lassú lenne. Robogóval is legalább 15 perc. Ezért átugrottam arra, és elindultam. A bátyám feledékeny, azt hiszi, nem tudom, hol van a kulcs?

Végig száguldottam az utcákon, ezért kicsit kevesebb, mint 15 perc alatt oda is értem. A motort, kicsit előbb leraktam, nehogy meghalljanak, aztán a lehető leghalkabban egyik ablakhoz osontam. Három férfit láttam a nappali közepén. Furcsa vörös, fekete, maszkot és ruhát hordanak. Csak a szemük látszott, de azok is vörösen izzottak. Engem elméletileg nem tudnak észrevenni a ruha miatt. Halkan beosontam az ajtón, ismertem a házat, ezért könnyebb dolgom volt. Egyik kis beugróba tökéletesen el tudtam bújni, az ajtótól kicsit odébb, ahol tökéletesen rájuk láttam.

 - Siessünk, lehet, hogy már felfigyeltek ránk!  - szólalt meg az egyik mély hangon.

 - Igenis! - válaszolták egyszerre.

Kicsit jobban megnéztem, maszkja és a ruhája kicsit eltért a tömbiekétől.  Biztos ő a parancsnok, vagy mi. Előrébb kúsztam a kicsit közelebb lévő szekrény és fal közé. De túlságosan lefoglalta őket a nyomok, meg energiák eltüntetése. Kardomat a kezembe vettem és jól megszorítottam. Még mindig nem tudom használni...

 - Gyerünk, működj, működj már...! - morogtam halkan magamban.

Eközben a bandatagok végeztek a rendrakással. Már az utolsó simításokat rendezték.

 - Rendben, indulás! - hangzott a parancs.

 - Megyek, körülnézek kint. - mondta egy másik.

Ki futott a hátsó ajtón, amire pont nem láttam rá. Kis idő után, nem jött vissza, jelet sem adott. Majd egy nagy puffanást és utána csönd. Ez nem lehet más....

 - Futás! Észrevettek! - már mondta is a kapitány.

A két férfi elkezdett a bejárati ajtó felé futni, ami elég közel volt hozzám. A kisebb ember ment előbb a vezetője kicsivel utána. Amint kilépett az ajtón a vezető megállt és megfordult, hogy a másik irányba meneküljön, mert másik társát is elfogták. De elé ugrottam, amitől nem tudott semerre sem menni. Úgy hatméternyire lehettem tőle.  Kicsit meglepődött, mikor meglátott engem. Aztán a kezemben lévő markolatra nézett, szemében gúny csillogott.

 - Szóval, te vagy az.. Az öreganyád már a bázison van, jobb, ha szólok, hogy kiiktathatják, hiszen az unokája is nemsokára csatlakozik hozzánk.. Nem? - gúnyos vihogásba kezdett, amitől egyszerűen kirázott a hideg.

 - Aztán, majd a bátyádért is elmehetnénk...  - folytatta, majd még egy vigyort mutatott.

Elöntött a düh. Gondolkozás nélkül elkezdtem futni, majd a magasba emeltem a kardot, ami azonnal aktiválódott, megjelent a pengéje, furcsa módon, nem éreztem a súlyát. Mindkét kezemmel lendítettem felé a kardomat. Kit tudta téríteni a csapásomat, de látszott, hogy megijedt. Megint megtámadtam, majd megint, de nem ejtet sebet. Furcsa fegyvere volt, mikor megálltam tőle lehetőleg messzebb, levegőkapkodás közben vettem észre. Olyan volt, mint egy kesztyű, mindkét kezén, amibe valamilyen energiát vezettek. Megint neki futottam, de mikor a közelébe értem, ütött egyet a levegőbe. Kikerültem, tudom! De akkor mi volt ez a fájdalom, a földön görnyedve néztem fel. Mintha hasba vágtak volna... szóval erre képes.

 - Na, jó, nem hazudok neked.. a nagyid.. Hogy is mondjam. - megint gonosz vigyor. - Kiiktattuk.

Megvető pillantást vetett rám, majd hátat fordított és elindult az emelet felé. Szemeim könnybe lábadtak lassan felálltam és hihetetlen energiát éreztem a testemben. Dühös voltam. Dühös és csalódott. A levegő megváltozott körülöttem, amit az ellenség is megérzett, ezért visszafordult. Kikerekezett szemekkel nézett rám, mikor előtte termettem és a mellkasát vágtam meg. A pengém áthatolt a páncélján, ami megakadályozta a komolyabb sérülést. A padlóra esett. Én is összeestem kicsit távolabb tőle. Hallottam amint kapkodja a levegőt. El akartam aludni, a szemeim, mintha maguktól csukódtak volna le. De látni akartam, ahogy elkapják ezt a mocskot. Ekkor öt ember rontott be a házba, egyenesen a férfi felé tartva. Láttam amint felemelik, kesztyűit leveszik, majd megkötözik.

 - Ezt még megbánod Tomoshika! - ordította utolsó lélegzetéből, mikor az ajtóhoz értek.

Becsuktam a szemem, könnyeim még mindig folytak az arcomon, mindenem remegett. Oldalamon feküdtem, mikor megéreztem valaki kezét a hátamon. A hátamra fordított, majd félig felültetett és kezeivel tartott. Résnyire kinyitottam a szemem, Conor volt az. Kicsit megnyugodtam a jelenlététől.

 - Nako, szólalj meg. Jól vagy? Hol sérültél meg? - kérdezte, de most nem volt olyan nyugodt eleven a hangja.

 - Nem tudtam megmenteni a nagyit... Én nem tudtam.. - még jobban elkezdtem sírni, arcomat belenyomtam a mellkasába.

 - Még megmenthetjük. Hazudott, nem tűnt el az energiája. - válaszolta.

 - Köszönöm. - válaszoltam fáradt hangon.

 - Sajnálom. Legközelebb, hamarabb jövök. Végül nem tudtalak megvédeni.. - mondta elhaló hangon.

 - Hmm... Nem igaz... - nem tudtam mást mondani, teljesen kimerültem.

Éreztem, hogy, felemel, és a kezében cipel. Hallottam még néhány beszélgetést, amikor kiértünk a házból. Beültünk valami járműbe és elindultunk, de Conor végig a karjaiban tartott. Aztán elaludtam.