11. rész

A történtek utáni heteket folytonos edzéssel és tanulással töltöttem, a többieket csak a gyakorlópályán láttam, akkor se sokat. Conor még mindig kerül engem az óta és néha még mindig kínosan kerüli a szemkontaktust, bár segít a tanulásban. Celina és Reo segítettek az edzésben. Sok minden megváltozott. Az Álomvilágban való tartózkodásom kihatott a másik világomra, egyre inkább éreztem, hogy eltávolodok tőle. Ezt sajnos Haru és észrevette és kérdezősködik már. Orvoshoz is el akart vinni. Lehet el kéne neki mondanom az igazat? Alicia dühös lenne? Szabad egyáltalán? Ki kell kérnem a véleményét. Amikor elmentem hozzá, nem tudott fogadni, mostanában még elfoglaltabb, mint amikor először találkoztunk. Conorral se beszélt egy ideje, amitől aggodalom tör rám. Sokszor visszagondoltam arra, amikor először tettem be a lábam, ebbe az edzőterembe, ilyenkor kicsi nosztalgia tör rám, bár nem volt régen. De akkor Conor kedvesen üdvözölt engem és megvédett, vagy olyasmi.

De ez már nem számított, mert görcsbe rándult a gyomrom, hogy ha arra gondolok, hogy most milyen izgalmak felé megyünk. Kezem reszket, tenyerem izzad, már látom is a célpontunkat: megérkezünk lassan az első küldetésem helyszínére!

 - Figyelsz rám? - rázta meg a vállamat Conor.

Ijedten néztem fel, hogy mi történt. Teljesen elbűvölt a látvány. Pont egy virágos mezőn hajtott át a szekerünk. A szellő dobálta a hajamat, ezért fülem mögé tűrtem az egyik oldalon. Mivel lovas szekérrel mentünk, kissé fájt már a hátam, de oda fordultam a mellettem ülő Conorhoz.

 - Persze, mi az? - erőltettem magamra higgadtan egy kicsi mosolyt. De nem bírtam magammal, legbelül sikítottam volna annyira izgultam.

 - Tíz perc után oda érünk. Izgulsz? - kérdezte oldalra fordítva a fejét. Úgy tett, mintha a tájtat nézné, de valami akkor sem hagyott nyugodni. Tudtam, hogy valami nincs rendben és én már pedig ki fogom szedni belőle. A gyakorlással töltött hetek alatt hihetetlenül makacs lettem, mondták a körülöttem lévők.

 - Mos komolyan? Mi bajod van? - csúszott ki a számom.

Szemöldökömet ráncolva néztem a fiút, aki végre oda fordult hozzám, kicsit meglepődött arccal, de azzal a lendülettel már vissza is nézett a mellettünk lévő hegyekre.

 - Semmi. Mi lenne a bajom? - válaszolta közönyösen. Idegesítő.

 - Amikor találkoztunk először olyan más voltál, meg amikor bejöttél értem a házba! Azóta vagy ilyen mióta összevesztetek Reoval! Ne engem okolj, nem tettem semmit. - a szavak csak úgy jöttek belőlem, nem is gondolkoztam mit mondok, kicsit éreztem, hogy megbántom, de most komolyan! Már több mint két hete csinálja ezt velem. Még jó, hogy kiakadok.

 - Nem vagyok rád dühös, oké? - végre a szemembe nézett, de most igenis dühös volt. Szeme szinte szikrákat szórt.

 - Akkor mi bajod van?

A veszekedésünk biztosan nagyon gyerekesnek tűnt a kocsis előtt, de ez most nagyon nem érdekelt. Csak meg akartam tudni, hogy mégis miért viselkedik velem így. És ha kell harapófogóval szedem ki belőle!

 - Tudod mit?! Te meg REO a bajom! - Reo nevét úgy mondta ki mintha undorodna tőle és egyszerűen utálná. De még mindig nem értettem az összefüggést a között, hogy összeveszett Reóval és, hogy kerül engem.

 - Miről beszélsz? És ahhoz nekem mi közöm, hogy összevesztetek?

 - Még hogy mi közöd? Inkább hagyjuk a témát! - vágta nekem a szavakat. Ezzel vége a beszélgetésnek. Le van zárva. Most már a boldogság minden cseppje eltűnt belőlem, a mérgem átvette a helyét. Inkább csak elfordultam és néztem a tájat, ami egy kicsit lenyugtatott.

Erre a küldetésre egy hetünk van. Harunak azt mondtam, hogy táborba megyek. Így hát elmentem az Alicia által mutatott Ember világi "főhadiszállásra", ami igazából csak egy kicsi ház volt a város másik felében. Viszont ott aludtam, amíg az ottani felderítő egységek és orvosok figyelnek rám. Őszintén szólva kicsit zavart, hogy nem tudom, éppen mit is csinálnak ott.

Lassan beértünk a városba, ahol a küldetésünk lesz. Reo és Celina már egy éve végeztek a küldetésekkel. De nem árultak el semmit belőle, akárhogy faggattam őket.  Hatalmas régimódi város volt. Az emberek, mintha nem is a mi világunkból jöttek volna, régi ruhákat hordtak a nők földig érő szoknyát, a férfiak a mesterségükhöz való gatyát és inget. Nem csoda, hogy mi sem kocsival jöttünk, vagy mással. Így is az út szélén vett fel minket ez a kedves kocsis, aki erre tartott. Persze mi sem voltunk hálátlanok. Erre felé sok a bandita és áthajtottunk egy erdőn is, ahol még sosem látott vadállatok voltak, utunkba is állt egy jó három méteres medveszerű állat. A mancsával egyetlen ütéssel ketté törte volna a gerincem, de Conor egy pillanat alatt elvágta a torkát a kardjával. Én mozdulni se bírtam. Az állat most a kocsin van, jobban mondva csak a bundája. A kocsis szerint ez ritka áru és értékes. Bár azt is mondta, hogy illetlen az öltözködésem. Ami így körbenézve tényleg az volt. Hisz abban voltam amit Aliciától kaptam. Főleg a rövid gatya, fekete harisnya párosítás volt felháborító az itteni nők számára. De ez különösebben nem érdekelt.

Nem bírtam ellenállni kíváncsiságomnak, bár tudtam, hogy Conor még csak hallani se akar rólam bármit, feltettem a kérdésemet.

 - Itt miért ilyen...régimódiak?

Néma csönd, jól sejtettem, nem akar beszélni velem. Végül odafordult hozzám. Még mindig dühös volt a tekintete.

 - Ez itt természetes. Tessék, inkább terítsd a lábadra, hogy ne kössenek belénk. - oda dobta a pulcsiját, én meg, ahogy mondta kis hezitálás után ráterítettem a lábara, épphogy a sípcsontom kicsit kilátszott. Jót akar, tudom, de ezt akkor is mondhatta volna kedvesebben. Ugyan így csöndben folytattuk az utunkat, hallgattam, ahogy Conor a kocsissal beszél aki, később kiderült Karl, öreg szakállas ember volt. Mesélt mindenféle történeted, de arra füleltem csak fel, hogy lerak minket az állomásunk előtt, úgyis a város sötét részébe megy. Ez a "sötét rész" megragadt bennem, próbáltam magamtól rájönni mi az. Biztosan csak egy negyed, ahova nem kéne bemennünk, vagy hasonló, de a kíváncsiságom megint győzedelmeskedett.

 - Mi az a "sötét rész"? - kúsztam előre Karl másik oldalára és feltérdeltem a palánkra. Régi módi kocsi volt ahol volt egy sima rakodó tér és a kocsis helye, én ennek az elválasztójára dőltem két kezemet átrakva rajta. Conor pulcsiját a derekamra kötöttem úgyis csak a hátsómat látták volna, így legalább kicsit szoknyára hasonlított.

 - Ha körbenézel itt minden jó színes, de nézz csak előre. - mutatott előre Karl és az utca, amin haladtunk a színpompás virágokból és gyönyörű takaros házakból egy szellemvárossá vált. Mintha egy határ lenne, ami élesen meg van húzva.

 - Mi a fene ez?  - kérdeztem miután átléptük a határt.

A házak ablaka betörve, semmi lakos az utcán, síri csönd.

 - Ez a hely az ellentétek városa. Innentől minden fordítva lesz az utcákon és házakban. Emberek is nemsokára megjelennek. - Conor fagyos hangon mondta ezeket, mintha a halálba mennénk. A lelkesedésem és bátorságom egyszerre elszállt.

Minél beljebb mentünk a házakból vörös foltok néztek ránk, mikor a szekér oldalához húzódtam, hogy jobban lássam, a szívem a torkomban vert. Szó szerint néztek ránk, hisz emberek voltak, mind. A szemük vörösen izzott a sötétben, szakadt ruháig voltak, és lassan közelítetek az utca irányába. Szépen lassan sötét város megtelt élettel, nem olyan boldog vidám beszélgetéssel, inkább csöndes dünnyögéssel, erőtlen mosolyokkal.

Visszahúzódtam Karl mögé. Mindenem remegett. Csöndben lecsusszantam a szekérbe, háttal a menetiránynak, nem akartam, hogy meglássanak, nem tudom miért, de nem akartam. Szemem becsuktam és remegtem, valamiért a nyakláncomért nyúltam, mintha erőt adna. Conor észre is vette, mert a következő percben már mellettem ült, és a mögöttünk lévő utat nézte. Kinyitottam a szemem, láttam, ahogy az emberek lassan cammognak az út egyik oldaláról a másikba. A kocsi megállt, hátranéztem a két deszka között, egyik árus kiborította termékét azt szedték össze, semmi gond. Ekkor egy kislány állt meg a szekerünk mögött édesanyjával. Félelemmel teli arccal nézett ránk, majd elsírta magát. Bőre szürke volt, úgy ahogy a ruhája is. Neki is vörös volt a szeme színe.  Még jobban megrémültem, de csak most jött a java.

 - Anya! Ők is meg fognak halni? Mint az előző? - kérdezte még jobba sírva, mire anyja ránk nézett, bűnbánóan, mosolyféleséget erőltetett. Aztán elvitte onnan a lányát.

 - Sok sikert. - mondta gyenge hangon, amikor elment a kocsi mellet.

Szememet nagyra nyitottam, magam elé néztem lefagyva. Meghalt? Kérdőn Conorra néztem, aki már tudta is, hogy kérdezni akarok.

 - Az érkezésed előtt volt egy kiválasztott fiú. Egy évvel volt idősebb nálam. De senki meg nem mondta volna. Nagyon tehetséges volt, majdnem összes küldetését teljesítette, már csak ez maradt.... De ezen elbukott. A küldetés abból áll, hogy a félelmeinkkel kell megküzdeni. Addig gondolni se mertem, hogy ő bármitől is félne. Tévedtem, a félelmei legyőzték, nem bírta tovább. Eltűnt, azóta senki sem hallott róla. Az itteni emberek megemlékeztek róla, azt tartja a legenda, hogy egyszer eljön ide egy hős, aki legyőz minden félelmét, végül a város démonjait is legyőzi és akkor olyan lesz itt is az élet, mint a világos oldalon. Persze a démon nem létezik és nem lesz olyan, mint ott. Ennek már lassan egy éve. - mikor ezeket mondta, száját összeszorította, fájdalmas emlékeket idéztem fel benne. - Emlékszem, azt mondta, hogy miután visszajön, megint megverekszünk, és akkor eldől ki az erősebb.

Utolsó mondatnál elmosolyodott, de fájdalmas volt nézni. Most már szomorúság volt benne, nem harag, jól tudtam.

 - Sajnálom. - nem tudtam mást mondani, hihetetlenül rosszul éreztem magam, de nem tudtam mást. Végül inkább csöndben maradtam.

Az út hátralevő részében így maradtunk. Karl azt mondta, hogy elvisz minket egy fogadóba, ahol eltölthetjük az estét. Ma már úgyis elfáradtunk, és kell az erő a küzdelemhez. Igaza is volt. Conor már a szekérben elaludt, a beszélgetésünk után pár perccel. A vállamnak dőlve szuszogott, amit nem bántam, hisz nagyon megviselheti, hogy ide kellet jönnie.

Karl kirakott minket egy épület előtt. Megköszöntük az utat ő meg az állat bundáját, elmondta, hogy ez az egyik legjobb fogadó, és hogy nem kell megijedni az igazgatótól, aztán sok sikert kívánt, ezután bementünk a fogadóba. Egy ősz, csontos nő állt a pult mögött. Ijesztő, mániákus tekintettel. De persze jó ember volt, csak megviselte ez itteni élet.

 - Jó napot! - köszöntem.

 - Jó napot! Két szobát szeretnénk kivenni. - kezdte is Conor.

 - Sajnálom. Csak egy szobánk van. - mondta a nő tágra nyílt szemekkel, teljesen érzéstelen arccal.

 - Hogy érti? Majdnem az összes kulcs a helyén van. - nézte Conor a nő háta mögötti falat, amin legalább húsz kulcs lógott, mind pókhálósan.

 - Nem, nem, sajnálom, telt ház van, csak egy szabad szoba van. - ezzel levett egy kulcsot középről és felénk tartotta. - Nos, kérik?

Conor rám nézett, én meg csak álltam, és kicsit megvontam az egyik vállamat. Bár nem volt minden álmom egyszer csak egy fiúval osztozni a szobán, és talán az ágyon, kitudja, de még mindig jobb, minthogy megfojtson ez az őrült álmomba. Legalább tudunk vigyázni egymásra.

 - Igen, köszönjük. - mondta Conor, majd elvette a kulcsot. A nő a lépcső felé mutatott, mi meg csendben felsétáltunk. Minden nyikorgott. A szobánk érthetetlen okokból a folyosó legvégén volt. Minden más ajtóra ki volt lógatva egy kis tábla: Lakók. Miután a nő ott hagyott minket, benyitottunk a szobánkba. A dohos, émelyítő szag megcsapta az orromat, máris ablakot nyitottunk. Csomagjainkat leraktuk az ágyunk mellé.

 - Én majd alszok a kanapén. - mondta Conor, majd megütögette a bútort. Hatalmas porfelhő szállt ki belőle. Én az ágyhoz mentem és az ablakon át kiráztam a takarót, majd a párnát is.

 - Köszi. Mondjuk eléggé ijesztő itt. Nem lesz semmi baj? Mármint ha este bejön az a nő mondjuk? - ültem le. A köszönet viszont őszinte volt, mert a kocsin töltött időtől teljesen megfájdult hátam. Bár gondolom Conornk is.

 - Ne aggódj, majd vigyázunk, ha gondolod, őrködhetek este, én se bízok benne teljesen. - ez kissé meglepett. Megint jóba vagyunk?

 - Majd felváltva, én alszok először, 3 óránként váltjuk egymást, az jó? - kérdeztem kicsit bizonytalanul. Kitudja, lehet, megint felkapja a vizet.

 - Nem rossz ötlet, így biztonságosabb. Aztán mehetünk a küldetésre. - végre egy kicsi mosoly jelent meg az arcán. - Menj először te fürdeni. Addig körülnézek itt.

Gyanúsan néztem rá, mire kicsit elnevette magát, tudta mire gondolok.

 - Nyugi nem leselkedek. Eskü! - szívére tette kezét, majd komoly arcot vágott, persze csak viccből csinálta.

 - Oké, szólok a végeztem. - mondtam, aztán elővettem egy váltóruhát a táskámból, és bementem a fürdőbe.

Gyorsan lefürödtem, aztán már mentem is ki, szólni akartam Conornak, hogy mehet, de mikor kiléptem az ajtón, nem találtam sehol. Gondoltam kiment a folyosóra is körbenézni, igazam volt, pár perc után már be is jött. Arca komor volt, megint dühösen nézett rám.

 - Mi a baj? - kérdeztem kedvesebben, mint ahogy a szekéren.

 - Reo, az a bajom. Most beszéltem velük a lenti telefonon. Legalábbis Celinával! - hangja éles volt a haragtól. Nem értettem már megint mi történt. Mivel látta, hogy kérdően nézek rá folytatta.  - Reo idejön! Pár perc múlva ér ide!

Hát persze, már értem. Conor még csak látni se akarja, de mégis miért akar idejönni Reo? Segíteni a küldetésben? Ezen gondolkoztam, mikor Conor beszáguldott a fürdőbe, nem tudtam feltenni a kérdéseimet.

Nemsokára Conor kilépett a fürdőből. Haját törölgetve. Kicsit zavartan ért, hogy nincs rajta póló. De őt nem igen zavarta. Csak leült a kanapéra és a cuccait igazgatta. Én is így tettem csak én az ágyra ültem. Nem akartam oda nézni, valahogy nem éreztem helyesnek, hogy csak úgy bámulom. Ekkor kicsapódott az ajtó és Reo ugrott be rajta. Nagy vigyorral az arcán nézett körbe, cuccait ledobta az enyém mellé és lehuppant az ágyra.

 - Mizujs, kiscsibém? - nézett rám nagy mosollyal az arcán. Ártatlan mosoly volt, de átláttam rajta, persze, hogy csak szórakozik. Az elmúlt időben, meg mindig így hív.

 - Semmi, izgalmas, Reo. Mit keresel itt? - kérdeztem kedvesen, én is ugyanolyan hamis mosollyal.

 - Hát utánad jöttem, nem is örülsz? De látom, jól szórakoztok, Conor, igazán felvehetnél valamit, vagy talán ez is a része...? - nagy vigyorral átrakta a kezét a vállamon és magához húzott.

 - Elég ebből. Mit akarsz? - kérdezte fagyosan Conor, elismerésem, még nem kezdett el ordibálni.

 - Mondom én, látni akartam a kiscsibém. - ismételte.

 - Reo, izé... hol fogsz aludni?  - kérdeztem, hogy tereljem a szót.

Kaján vigyort dobott Conornak, hogy még jobban idegesítse. Ekkor kicsit ugrott egyet a rugós ágyon.

 - Hát melletted. Jó nagy ez az ágy. - mondta ki végül.

 - Nos, igen. Jó vicc... - kezdtem volna, mikor Conor besokallt.

Hirtelen felugrott a kanapéról és kirántott engem Reo kezei közül. Közben a fiú cuccait arrébb rúgta. Teljesen lefagytam.

 - Hagyd már ezt abba! Miért hívod így? Megengedte? Minek jöttél egyáltalán?  - sorakoztak Conor kérdései.

Oké, hogy meg akart védeni, meg minden, de ennyire kiakadni valamin...

 - Hé, nyugi, haver, csak szórakozok. Különben meg mi a beleszólásod, abba, hogy hívom Nakot? - a két fiú farkasszemet néztek egymással, én meg még mindig Conor kezében voltam. Félig magához fordítva mintha csak védeni akarna. Ekkor elhangzott Reo szájából az, ami kihúzta a gyufát.

 - Őt nem zavarja, ugye, kiscsibém? - az utolsó szót direkt hangsúlyozta is. Bolond, miért csinálod ezt?!

Conor teljesen bedühödött, ütésre emelte a kezét, legalábbis én azt hittem. Erre a levegőben hirtelen megállt. Reo arcán meglepődöttség tükröződött. Nem értettem, de amint Conorra néztem, szeme csillogott, és nagy mosoly volt az arcán, bár még mindig látszott rajta, hogy dühös. Ekkor arca vonásai ellazultak és szelíd kinézete lett.

 - Talán ezért... - mondta félig.

Felém fordult, a jobb karját, ami tartott engem megfeszítette és magához szorított a másikat, amit felemelt az ütéshez oldalról az arcomhoz érintette, ajkát finoman enyémhez nyomta. Nem tudtam mit tegyek, becsuktam a szemem, nem tudom miért, reflexből jött. A szoba levegője megdermedt éreztem, ahogy elvörösödök. Végül valami furcsa melegség töltött el. Végül finoman egy utolsó puszit nyomott a számra, kezét elgyengítette, hogy ne szorítson és a szemembe nézett. Nem tudtam mit tegyek, teljesen vörös voltam. Végül Conor Reora nézett, aki kikerekedett szemekkel nézett a fiú szemébe. Végül pedig rám. De csak fél szemel láttam, mert még mindig ledermedve álltam Conor karjában. Éreztem, hogy bőre forrósodik, lehet ő is érezte azt, amit én, azt a furcsa forróságot a gyomrában?

 - Nos, mit szólsz? - kérdezte Conor, Reotól. Mintha csak egy kihívás lenne.

(RPC)