20. rész

 Szélsebesen futottam fel az emeletre, lelki szemeim előtt lejátszódott az eddig történtek. A képkockák megállás nélkül pörögtek bennem, mint egy ringlispíl, majd megállt, megfogtam az ajtón a jéghideg kilincsét és beléptem. A hangok eltompultak, sötétség ülepedett a szemeimre.

 Csak pár percig lehettem eszméletlen, de amikor az érzékeim kezdtek felélénkülni, csak duruzsolás hallottam, néhány életlen fényponttal a szemem előtt. Első, ami élesen kirajzolódott az Sherly érzelemmentes, fagyos tekintete volt. Aztán egy nagy meleg kezet éreztem a homlokomon, lágyan megsimogatott. Becsuktam a szememet és hagytam magamnak, hogy átjárjon ez a kellemes érzés. Azt hittem még mindig álmodok, ekkor belém döfött az érzés, amiért annyira siettem. Felugrottam az ágyban, a víz levert és ziháltam. Conor ült mellettem, kezét félig a levegőben tartva, megdöbbenve figyelt. Reo és Maxim is minket figyelt az ágyról.
 - Nagy baj van! – vágtam a közepébe, késlekedés nélkül. – Most beszéltem a bátyámmal, nagyi már két napja otthon van! – próbáltam nagy levegőket venni, de valahogy nem tudtam uralkodni magamon.

 - De ez jó hír. – értetlenkedett Reo, majd Conorra nézett. – Szerintem még fáradt.

 - Ne nézzetek hülyének! Arról van szó, hogy Alicia máris szólt volna, de amikor hívtam nem vette fel, se a telefonra, se az amulettre nem reagált. – mutogattam a levegőbe, végül akaratlanul is, de Reora néztem. – Celina se adott választ.

A fiuk összenéztem és szinte egyszerre nyúltak a köveikhez és hívták a palotát, bárkit aki Aliciáék közelében lehetnek, de összes hívás fájdalmas csendbe torkollott. Szó nélkül elkezdtek pakolni, én is így tettem. A srácok kezei remegtek, Reo összeráncolt szemöldökkel dobálta a ruháit egyik helyről a másikba, aztán az egész kupacot felrúgta és elkáromkodta magát. Conor kicsit higgadtabban pakolt, de arcáról ordított az aggodalom.

 - Baj történt Aliciával és Celinával? Mondjátok, mit segítsek! – fogta meg a vállamat Maxim, akár mennyi ideig is volt elválasztva Aliciától neki is remegett a keze.

Nem volt szívem azt mondani, hogy csak hagyjon minket, mert amúgy se tudott volna sok mindent csinálni vakon. Látszott rajta, hogy bűntudata volt. Én is magamat okoltam volna, voltaképpen magamat okolom. Ha csak Conor és Reo jött volna, már rég otthon lehetnének. Sherlyéket is hamarabb megtalálták volna. De ez már mindegy volt akkor. A táskám cipzárját behúzva fordultam oda hozzá.

 - Ha lemennél a portára és fizetnél, ameddig végzünk, megköszönném. – mondtam kedvesen, de hangom remegett.

 - Máris, Sherly gyere te is! – mondta és indult is. Közben Sherly kezébe nyomtam a pénztárcámat.

 - Hogy haladtok?  - kérdezte Reo, akinek már a hátán volt a táskája.

 - Készen vagyok, nem gond, ha itt marad valami. – mondta Conor egy utolsó pólót dobva a táskájába. 

 - Hmm… minden oké.  – válaszoltam, könnyeimmel küszködve. A koszos, kopott padlót, vagy a régi tapétát a falon tanulmányoztam, csak ne kelljen rájuk néznem.

Ha nem lettem volna, olyan gyenge, hogy elájulok a pániktól, már rég úton lehetnénk. Igen. Ez teljesen az én hibám.

 - Ne legyen bűntudatod. Keveset aludtál az elmúlt napokba, ez túl sok volt neked hírtelen.  – mondta Reo, már a kilincset fogva. Bátorítóan mosolygott rám, hálás voltam, hogy minden erejét megfeszítette ezért a gesztusért. Aztán visszapillantottam a foszlott szőnyegre.

 - Nem azért volt ez a küldetés, hogy ne félj semmitől, hanem, hogy felmérd a helyzetet, mikor is kell félni. Kitalálom: neked ez a legnagyobb félelmed, és gyengeséged. A szeretteid. – Conor szavai kalapácsként sújtottak le rám.

Felnéztem, amit megpillantottam az Conor és Reo önbizalommal teli arckifejezése volt. Vibráló kisugárzással, első, ami eszembe jutott, hogy ezek a fiuk csodálatosak. Conor a kezét nyújtotta felém, elindultam az előttem lévő ajtó irányába, ezen túl magabiztosan, abban a tudatában, hogy semmi gond nem lesz. Megfogtam Conor kezét és elindultunk az előtér felé.

Maxim és Sherly az ajtó előtt várt minket, a pultosnak csak odaintettünk és megköszöntük a vendéglátást. Kilépve az ajtón döbbentünk rá, hogy borzasztóan hosszú lesz az út hazafelé. Időnk meg nincs rá, hogy szerezzünk egy kocsit, vagy valakit, aki elvisz minket.

Muszáj volt gyalog elindulnunk. A szürke város lakói gratuláltak nekünk, néha még tapsoltak is. Őszintén örültek nekünk, furcsa volt ezt érezni. Többiek egy percre megfeledkezhettek a gondokról és veszélyről, beleélhették magukat a helyzetbe. De amint átléptünk a város másik részébe a légkör fagyos lett körülöttünk, az emberek meg se próbálták elrejteni, hogy mennyivel felsőrendűbbnek gondolták magukat. Végignéztem magunkon. Reon egy sima ujjatlan volt, vállán hanyagul lógott a táska, nyakán egy ér feszült és dudorodott ki. Fekete haja, már megnőtt annyira, hogy zavarja a szemét, ezért kezével néha a feje teteje felé simította, ahonnan a kósza tincsek visszaestek a szemébe. Conor megszokott piros pulcsijában volt, félig felhúzta, nem volt ideje pólót venni alá. Ujját feltűrte a könyökéig. Idő alatt neki is nőtt egy picit a haja, legalábbis a forgó, amitől mindig felállt néhány tincs eltűnt és már hátra tudta simítani azon az oldalon, hogy ne hulljon a szemébe. Teljes higgadtsággal az arcán tűrte a beszólásokat, és gonosz tekinteteket. Nem úgy, mint, Sherly. Idegesen pislogott körbe, várta mikor támadnak rá. Maxim karjába kapaszkodva ment mellettünk. Nagy meglepetésünkre egy idősebb asszony állt meg előttünk. Haját összekontyolta és régies hosszú ruhát hordott.

 - Ti vagytok a kiválasztottak, ugye? – remegő hangon kérdezte, eléggé hangosan, ahhoz, hogy mindenki figyelmét felhívja maga körül.

 - Elnézést, hölgyem, de sietünk. – mosolygott Conor, mi bólintottunk. Elmentünk a néni mellet, aki utánam fordult és a pulcsim szélét kezdte húzogatni.

 - Segítek nektek! Tudok egy gyors utazási módszert. – mondta. Arcán még mindig mosoly volt, ami nem nagyon akart eltűnni. A többiekre néztem, akik tanácstalanul figyeltek.

 - Nagyon megköszönnénk. – hajoltam vissza az alacsony nőhöz. – Tomoshika Nako vagyok. Ők a barátaim.

 - Ginta Reo a nevem, ha nem haragszik sürgős dolgunk van. – elég ingerültre sikerült ez a bemutatkozás.

 - Máris, máris, fiatalok. Gyertek utánam. – megfordult az asszon és intet maga után.

Mi szó nélkül követtük. Már a város szélén jártunk, ez mező felé mentünk, amikor kezdett eluralkodni rajtam az idegesség.

 - Conor, nem tetszik ez nekem. – kicsit lemaradtunk a többiek után. – Nem ismerős neked valahonnan ez a nő?

 - Én is ezen gondolkoztam, de nem lesz semmi gond. – válaszolta kis hallgatás után. – De nincs nagyon más választásunk.

 - Igaz…

Már a városon kívül jártunk. Egy szántóföld végében lévő házhoz vitt minket a nő. A ház előtt ismerős kocsit vettünk észre. Conorral egymásra néztünk, mindketten kikerekedett szemmel néztünk körbe, tudtuk hol vagyunk.

 - Hát, sziasztok, gyerekek! – hallottunk egy ismerős dörmögő hangot a hát bejáratától. Máris odafordultunk.

Nem más, mint Karl állt a küszöbön. Hosszú szakállát simogatta, mint mindig. Öröm volt újra látni egy ismerős arcot.

 - Rég láttuk egymást! – intett máris Conor. – Srácok, ő Karl, ő hozott minket el idáig.

Conor nagy lelkesen húzta közelebb az öreghez a többieket. Már attól boldogabb lettem, hogy láttam, hogy élénkül fel a mosolya és az életkedve. Ezzel én is kicsit feltöltődtem energiával. Nem hallottam rendesen a beszélgetést, mert hátul maradtam, de el tudtam képzelni, ahogy Reo nagy nehezen és a lehető legudvariasabban bemutatkozik, ahogy Maxim előveszi mosolyát, Sherlyvel az oldalán. Biztos voltam benne, hogy már rá is kérdeztek a szemkötőre és a hajára, mert Conor kínos mosolygást villantott, Maxim meg megigazította a kendőt, de a hangulata nem változott. Karl, pedig nem kérdezett többet, nem avatkozott be mások ügyébe. Conor intett, hogy menjek én is a társaságba, lelkes mosolya kihatott rám. Bólintottam, hogy máris megyek.

 - Rendes fiúnak tűnik, mintha csak Karlt látnám fiatal korába. – az idős néni tűnt fel mellettem elmélyedve gondolataiba.

 - Conor? Igen, ő nagyon „rendes”. – mosolyogtam. – Elnézést, még nem kérdeztem meg a nevét. Karl az utunk alatt, mutatott önről képet, nagyon lelkesen mesélt.

 - Hívj csak Lilinek. – egy elszabadult tincset fújt a gyenge szél a homloka közepére, amit egy gyenge mozdulattal a füle mögé tűrte.

 - Rendben, köszönjük, hogy elhozott minket ide. – mondtam. Jó érzés fogott el, amikor ránéztem, mindig a nagyi jutott róla eszembe. De nem tudtam elfelejteni, hogy mennyire sietnünk kell.

Conorra pillantottam, aki nagy karmozdulatokkal mesélt valamit Karlnak, Reo a fejére pöckölt, amitől nevetni kezdtek. Mosolyra húzódott a szám.

 - Szóval… elmondod majd neki? – kérdezte halkan Lili.

 - Hmm? – értetlenül álltam, figyeltem tovább a többieket.

 - Conor, úgy hívják, nem? Elmondod majd neki, hogy szerelmes vagy? – kérdezte megint, amitől teljesen ledöbbentem. Fejembe szállt az összes vér, úgy fordultam hozzá.

 - Sz-szerelmes? Ha-ha… én, dehogy… - erőltettem magam, de mikor láttam, hogy nem használ abba hagytam és halkabban folytattam. -…Még nem vagyok kész rá. Kérem, ez legyen a kettőnk titka.

 - Az lesz, aranyom. – mosolygott huncutul. – De csak hogy tudd, láttam, hogy mennyire védett téged, amikor jöttünk. Nem bízott bennem, amiért persze nem vagyok mérges.

 - Hmm… - mosolyogtam. – Menjünk oda.

Miközben oda sétáltunk a többiekhez belegondoltam, hogy nem kettőnk, hanem hármunk titka ha, Reot is beleszámítjuk. Beszélgettünk még pár percig, végül bementünk a házba és leültettek minket a nappaliba. Karl és Lili eltűnt egy másik szobába, mikor visszatértek egy kalitkát hoztak magukkal, benne egy apró piros madárral. Letették elénk az asztalra, majd ők is helyet foglaltak.

 - Visszatérve a komoly témára, gyerekek. Ígéretünkhöz híven a leggyorsabb utazási módszert mutatjuk meg nektek.

A szívem a torkomban dobogott, a többiek is feszülten ültek, nem volt időnk bájcsevejre, azonnal indulnunk kell. Lili fájdalmasan remegő keze a kalitkára mutatott. A kis madár vígan dalolt, gyönyörű volt, amibe beleborzong az ember, ha meghallja. Reo eszmélt fel közülünk a leghamarabb és odahajolt a kis tollashoz. Gyanúsan kandikáltam az öregekre, a leggyorsabb módszerez az icipici madárka? Nehezen hittem el, ahogy Sherly is. Hitetlen grimasszal az arcán nézett körbe, mit sem foglalkozva Karlék lelkes mosolyával.

 - Szóval… EZ lenne az? – mondta Reo jól megnyomva a kételkedése jelét.

Mindannyian osztoztunk az érzésein. De belegondolva, ebben a világban minden megtörténhet.

 - Még nem hallottatok a Rinki madárról? – kérdezte meglepődést színlelve Karl.

 - Ha halottunk róla, valószínűleg nem lennénk kétségbe esve! – Reo hangjában csúfolódás kis szikrája jelent meg. De részben igaza volt, sietünk, nem volt időnk viccekre.                  

 - Elnézést Reo hangneméért, de mint frusztráltak vagyunk. Fontos dolog miatt sietünk és nincs sok vesztegetni való időnk. Ha nem bánja, hálásak lennénk, ha elmagyarázná. –Maxim profi módón beszélt. Karl arca komolyra váltott, vonásai megkeményedtek, de felesége örök mosolya a helyén maradt.

 - Értem. A Rinki madár, egy, még a háború időszakában felfedezett élőlény. Akkor elég gyakori volt. Ma már csak pár van a világon, ezt is beleértve. Remek utazási és felderítő eszköz volt akkoriban, sok csatát meg is lehetett nyerni vele. Még a nagyapámé volt ez a kis jószág, ő is a felderítők közé tartozott. – mesélte Karl, ahogy előjöttek az emlékek hol meglazult, hol megfeszültek ráncai.

 - De, a háború már majdnem 150 éve vége. – jegyezte meg Conor.

 - Igaz, de amiről a polgárok nem tudnak az, az, hogy a csaták befejezése után még, vagy 50 évig tartottak a kivégzések, felderítések, megfigyelések. Sok „eltűntnek” nyilvánított falu a lerohanások miatt vált eggyé a földel.

 - Ez borzasztó. – mondtam ki, amire mindenki gondolt. Ezt nem tanították Conoréknak történelem órán.

Mindenki hallgatott, belegondoltunk, hogy milyen lehetet akkor, vagy sajnálattal néztek őseikre. Kíváncsi lettem, hogy egy távoli ősim is járt-e már itt, és ha igen, akkor, lehet pont a hámorú alatt.

 - Ha már a csatában is használták ezt a madarat, akkor hogy lehet, hogy még él? – kérdezte Conor, ami eddig meg se fordult a fejembe. De igaza volt, kicsi és esetlennek tűnt kis fekete gombszemeivel.

 - Majdnem ezer évig élnek, de csak 100 évente raknak egy tojást. Sajnos kihalásra vannak ítélve. A háborúban majdnem mindet megölték. Vagy az akkoriban gazdag, elkényeztetett kölykök házi kedvencként tartották, akik nem foglalkoztak velük, végül meghaltak.

 - Gusztustalan. – csúszott ki a számom, sose szerettem azokat a hisztis gyerekeket, most talán még rosszabbak.

 - Ezért szeretnénk, ha vele mennétek és gondoznátok. Több szükségetek van rá, mint nekünk. Őszintén megmondjuk, nincs sok időnk hátra, mindketten tudjuk. Ti viszont fontosak vagytok az emberek számára. Ha itt maradna, és mi meghalunk, akkor kis idő után ő is elpusztul. A Rinki madarak nagyon ragaszkodó fajták. De ha találunk egy tökéletes gazdát… nem is, társat neki, akkor nyugodt szívvel engedjük el. – Lili mondanivalója közben könnyezett, ahogy én is.

 A gombóc, ami fojtogatott egyre csak nőtt, miközben Lili kinyitotta a ketrecet, a kis madár kirepült belőle és vígan röpködött. Végül megpihent az öreg néni vállán. Nem csak engem, Karlt és a többieket is meghatotta. Persze, Reo férfiasan tűrte, de neki is megremegett a szája sarka. Sherly, akár el akarta rejteni érzelmeit, akár nem, könnyei legördültek. Maximmal egymás mellet ültek, ezért alig észrevehetően, de fogták egymás kezét. Conor csak mély levegőt vett és összeszedte magát.

 - Köszönjük, hogy megbíznak bennünk. Örömmel gondját viselnénk. – mondta a lehető legszebben megfogalmazva.

 - Menjünk is ki a ház mögé, megmutatjuk a Rinki igazi erejét. – állt fel komótosan Karl. Mi is lassan követtük, eddig fel sem tűnő, bicegő járását.

 Ahogy kiértünk a kertbe és felsorakoztunk egymás mellé. Lili állt meg előttünk. Köténye zsebéből egy kerek csengettyűt húzott elő és háromszor megszólaltatta. A vállán ülő kis madár hirtelen felrebbent az ég felé, majd mintha égett volna a tolla, kis teste megnőtt, nyaka megnyúlt. A tűz, amiből átalakult, mellkasából lefelé terjeszkedett, amiből végül lábak jelentek meg, hátsó lábai, ami nemrég még, kicsi gyenge csupasz madárlábak voltak, megerősödtek és pikkelyben végződtek. Szárnyai az ég felé csaptak, immár hatalmasra nőve. Fordult néhányat a hatalmas magasságban, ahol csak egy kis pöttynek látszódott, végül zuhanni kezdett egyenesen felénk. Mielőtt elérte volna a földet nem sokkal a fejünk fölött kanyarodott megint fel, amitől összerezzentem és szorosan becsuktam a szemem. Mikor kinyitottam a szemem Conor széles vállait láttam. Felfelé nézett, a madarat, vagyis ami lett belőle, azt csodálta. Az a lény puhán landolt Lili mellet, aki rezzenéstelen mosollyal fogadta. A többiek máris elkezdtek közelebb menni. Conor pedig felém fordult.

 - Jól vagy? – kérdezte fél mosollyal az arcán, amit imások.

 - Persze… köszi. – válaszoltam kicsit gyengén. Máris visszafordult és közelebb ment Liliékhez.

Én meg ott maradtam és vörösödtem magamban. Pár másodperc után összeszedtem magam és közelebb mentem. A lény nagyobb volt, mint gondoltam. Feje magassága kicsit kevesebb, mint 3 méter lehetett, teste egy sárkányéra hasonlított szépen ívelt hátával és pikkelyeivel, ami csillogva tapadt a bőréhez. Csőre megcsillant a napfényben, ahogy felemelte fejét. Szeme zölden világított, és a benne lévő kis csík fel-le járt, ahogy nézelődött. Teste hosszú farokban végződött, amivel most, mint egy macska, lágyan csapkodott. Felemelő látvány volt.

 - Ő lenne, a mi kis drágánk. – mosolygott Karl. -  Magasságában 2 méter 50 centi. Hosszában 4 méter, ha a farkát is számoljuk majdnem 5. Csőre és karmai pengeélesek, még úgy is, hogy nem használta már lassan 10 éve. Szeme éles, mint a sasé, ahogy a füle is. Izmai erősek, hátán egyszerre 6-7 ember fér el. Ne tévesszen meg a karcsú testalkat, és vékony farok. Akár egy héten keresztül is tud repülni, vagy menni megállás nélkül, és ha megcsap a farkával, abból bizony csonttörés lesz, még ha gyenge és véletlen is volt. Én már csak tudnom, egyszer sétálás közben hirtelen megfordult én meg pont az útjában voltam. Nem volt szándékos és semmi erő nem volt benne, de egy bordám repedt meg a kezem meg eltört. Pedig láthatjátok, nem vagyok az a vézna ember. – sorolta a tudnivalókat Karl, ahogy körbejárta az állatot. Ahogy meg akarta érinteni a lány félreugrott és kicsit felkiáltott.

 Ijedten léptem hátra, ahogy a többiek is megrezzentek. Egyedül Maxim nem volt ideges, csak állt és hallgatta a történéseket. Sajnáltam, hogy nem láthatja ezt a csodás látványt.

 - Nyugi aranyom, semmi gond. – csitította Lili a lényt. Oda ment hozzá, amire lehajtotta hatalmas fejét és hozzá dörgölődzött az apró nőhöz. Nem volt ellenséges, se távolságtartó, mintha egy kezes bárány lett volna. – Gyerekek, gyertek közelebb. A Rinki madár, csak azt az embert fogadja el, akit gazdájának tart, vagy akit barátnak mond a gazdája. Továbbá, a Rinki madár, magának választ gazdát, de csak akkor, ha azt a parancsot kapja. Miután egyszer választott magának, nem hallgat többé a régire. Nagyon engedelmes állat, de ez is a gyengéje. – simogatta buksiját Lili.

 - Hogy-hogy öné lett a madár és nem Karlé? – kérdezte Reo, kíváncsian.

 - Karlé volt. – hangzott az egyszerű válasz. – Régen veszélyes volt ez a környék. Karl pedig mindig úton volt a munkája miatt. Ezért parancsot adott neki, hogy válasszon újgazdát, ami én lettem.

 - Értem. Most pedig, megint választani fog? – kérdezte megint Reo, aki egyre jobba izgult.

 - És ha egyikünket se választja? – kérdeztem én is, mert ez is megtörténhet.

 - Mindig választ. Nem tudjuk mi alapján, de választ. – válaszolta Karl.

Feszülten egymásra néztünk mindannyian és közelebb léptünk a madárhoz. Felsorakoztunk egymás mellett, én középen álltam Reo és Conor között. Mindketten magasabbak voltak, mint én. Ahogy felnéztem rájuk szinte éreztem, hogy csak úgy vibrál körülöttük a levegő. Conor rám nézett és mosolygott. Próbálta minél jobban elrejteni az izgatottságát. Lili oda vezette elénk a Rinkit és súgott valami a fülébe, amire az állat hátrébb ugrott tőle és ijedten nézett minket.

 - Ne féljetek, most fog választani! – kiáltotta kicsit távolabbról Karl. Lili is oda ment mellé és figyelt.

  Szívem úgy dobogott, mint még soha, gombóc megint a torkomban volt. A Rinki teljes erővel kezdett rohanni felénk.

19. rész

A fogadó felé, nagyon sokan megbámultak minket. A hideg rázott a fagyos tekintetektől. De igazából csak Maximot nézték meg, vagy felismerték az egy évvel ezelőtti incidensből, vagy azt figyelték, hogy a haja fehér, szeme pedig le van kötve. Valószínűleg az utóbbi. Kicsit rá pillantottam. Arcáról nem távozott az elejétől tartó mosolya. Ha belegondolok, hogy még csak 16 éves. Ráncai ugyan nem voltak, de a fehér haj öregíti. Eltöprengtem, hogy Sherly is 16 lehet-e?

 - Biztos tudsz segítség nélkül menni, Maxim? – kérdezte kicsit aggódva Reo. Szeme sarkában megrándult egy gödröcske.

 - Persze, nincs gond. – mosolygott Reo felé, nyugodt, kellemes hangon. – Milyen vicces, hogy most te próbálsz megvédeni engem, pedig régen ez az én feladatom volt.

 - Ez megváltozik! Így is kínos volt, hogy fiatalabb vagy nálam mégis megvédtél.

 - Így is csak pár hónappal vagy idősebb. – válaszolta Maxim kicsi gúnnyal a hangjában. Sherly nyugtalanul nézelődött, mintha csak azt várná, mikor ugrik elő valaki és menti ki ebből a zavaros helyzetből.

Így elnézve őket, olyan volt, mintha sose választották volna el őket, csak Maxim elment volna egy hétvégére. Conor is biztos örülni fog neki. Nagymamám is már biztosan jól van. Reménykedtem, hogy így legyen. Most hogy bele gondolok, Conort egyedül hagytuk a szállóban. Valószínűleg felkelt már.

 - Mindjárt a fogadónál leszünk. – mondta Reo. Egy percig sem abbahagyva a túlzott óvatosságot. Akár egy porcicától is megvédte volna ebben a helyzetben Maximot.

 - Még nem szeretnék oda érni. Olyan rég sétáltam emberek között, egy kicsit maradjunk még. – tekerte a fejét Maxim, mintha csak körbe nézne. Eljátszhatott a gondolattal, és érzéssel, ahogy visszaemlékezett milyennek is látta, amikor jött a küldetésre.

 - Rendben, de én felmegyek. Összepakolok egy kicsit. – mondtam, majd megálltunk egy helyben. Feszengve figyeltem, a lányt, nem akart ott lenni, nem akart a külvilágról se tudni.

  - Sherly? Jössz velem? – vonalai megrándultak, lassan beoldalazva Maxim mögé.

  - Én… nem szeretek elmenni Max mellől… ha nem baj velük mehetek? – félénken kérdezte ezt tőlem a szemkontaktust se tartotta hosszasan, persze nem sértődtem meg. Nem ismer engem, és amiket átélt nem nagyon érezheti jól magát ebben a világban. De biztos megváltozik majd az idő során. Majd megmutatom a világ szép oldalát is.

 - Nem gond. Akkor fent találkozunk! – nagy lendülettel megfordultam és integettem hátra. Bár nem szerettem egyedül sétálni ebben a városban, lever tőle a víz, de minél hamarabb fel akartam érni Conorhoz.

Még hallottam pár mondatot, amit mondtak egymásnak, közöttük volt az is, ami már egy ideje foglalkoztat. „Conornak lassan teljesül a jóslat”. Reo pont így mondta, de még mindig nem tudok semmit arról a fontos jóslatról. Gyomrom megrándult arcom elkezdett melegedni, de össze kell szednem magam. És az a tény, hogy Conorról van szó, még jobban frusztrál. Inkább nem is akartam foglalkozni vele, ezért siettem fel a szobánkba, a pultnál lévő hölgyhöz is csak félig odafordulva köszöntem. Ő csak lassan intett, mint egy bábu, üres, fagyott tekintetével. Rápillantottam az órára. Délben mentünk el és most van fél öt. Nem is tartott olyan sokáig, mint ahogy tűnt. Mosolyt csalt az arcomra a gondolat, hogy mindjárt vége. Megálltam az ajtónk előtt, hogy kifújjam magam, aztán lenyomtam a régi rozsdás kilincset és beléptem a küszöbön.

Conor az ágyon ült, lassan felém fordult ijedt tekintettel. Végül az is elpárolgott és vonásai meglazultak. Beljebb léptem, megvárta, hogy becsukjam az ajtót, csak utána állt fel. Bűntudat apró lángként csapott meg.

 - Megijedtem, hogy nem vagytok itt. – mondta csendesen, aztán elindult felém. Szemeit véletlenül se vette le rólam, ami nyomasztóan hatott.

 - Ugyan, Reoval csak… - kezdtem, de elhatároztam, hogy Maximot meglepetésnek tartogatom. – Elmentünk sétálni. Ő még kint maradt. Jobban vagy? – mosolyogtam a lehető legnyugodtabban.

 - Nem emlékszek semmire az után, hogy kijöttem az ajtómon. De már jól vagyok. – élénkült kicsit fel. De felhúzta a szemöldökét és gyanúsan nézett rám.

 - Ennek örülök. Kérsz valamit enni? – kérdeztem, és már az ajtó felé fordultam. Minél hamarabb szabadulni akartam. – Van lent valami gyümölcsféle is.

 - Nem kérek most semmit, köszi. – hangja olyan más volt, mint szokott, hogy ki akartam menni a szobából. Eszembe jutott, az amikor, Reoval összevesztek itt és megcsókolt. Arcom megint forrósodott. Most meg kettesben vagyunk, igaz, hogy bocsánatot kért, de akkor is zavarba hoz. Több mint zavarba, a világból is kiugranék.

 - Nyugi, most nem fogok semmi olyat csinálni. – mondta, kicsit a régi hangnevében. Huncutul nézett félre.

 - Miről beszélsz? - mosolyt erőltettem magamra, de éreztem, hogy arcom ellenáll.

 - Tiszta piros az arcod. Eléggé észrevehető. – mosolygott, aztán elém lépett.

Lejjebb fordítottam a fejemet és inkább néztem a padlót. Nem is sejtettem, hogy ennyire lerí rólam, hogy éppen min jár az agyam. Rengeteg érzés kavargott bennem, de a megalázottság volt a legerősebb.

 - Csak vicceltem, na. Nem kell máris duzzogni. – kuncogott.
De számomra ez gúnyosan hangzott, persze nem annak szánta.

 - Nem is duzzogok. – nevettem el magam. – Csak zavarba hoz…

Próbáltam a legegyszerűbben megoldani a helyzetet, mosolyogtam. Mindig beválik. De a fejem megint kicsit lejjebb biggyesztettem. Mire Conor kicsit berogyasztotta a térdét, hogy egy magasságba legyünk, aztán az arcomra nézett. Együtt érzőbb tekintete volt, de nem bírtam még azt a közelséget sem. Erre elfordultam, ő követte a mozgásom és oda hajolt hozzám. Nyakamon éreztem a lehelete melegségét. Libabőrös lettem, kényszert éreztem, hogy egy kicsit, csak ez pillanatra ránézzek.

 - Megígérem, hogy többet nem teszek olyat. – huncut mosoly jelent meg az arcán, amire akaratom ellenére is elmosolyogtam.

 - Oké, oké, csak ne hajolj ilyen közel! Zavarba hoz. – nevettem, amire ő felegyenesedett. Megkönnyebbülés volt a rendes magasságában tudni, de egy kis csalódottság szúrt belém.

Nagy lendülettel lehuppant az egyik kanapéra, és megpaskolta a mellette lévő helyet. Én is leültem, de előtte letettem az asztalra a markolatomat. A szoba először dohos illata mostanra már teljesen elszállt, bár az ablak még mindig nyitva állt, beengedve a kósza kellemes szellőket.

 - Szóval, hol voltatok Reoval? – kérdezte kis hezitálás után. Egyenesen előre tekintett, mintha csak összefüggést keresne az előttünk lévő, poros képek között.

 - Csak… sétáltunk. – vágtam rá egyből, ami eszembe jutott.

 - Ahaaa… sétáltatok, mi? – gyanúsan mosolygott az ajtó felé.

 - Komolyan! És majd jön, egy kis meglepi is. – vigyorodtam el. De nem voltam hajlandó ennél is többet mondani.

 - Na, kezd egyre izgalmasabb lenni. Mikor ér vissza? – kérdezte az ablakra nézve. De most mintha, kicsit komolyabban beszélt volna. Talán titkolnak előlem valamit.

Az ablakon beszűrődő fénysugarakban táncoló porcicákon merengve méláztam a válaszon.

 - Hát, azt mondta még egy kicsit kint lesz… De nem sokára itt lehet.

 - Nagyszerű. – mondta egyszerűen, és végignézett rajtam. Mintha csak egy mércét emelt volna, hogy megfelelek-e az elvárásainak. – Most egy nagyon komoly dologról fogok mesélni neked.

 - Hmm? – meglepődtem, hogy ilyen hirtelen átváltott komolyra, pedig előbb még teljesen komolytalanul beszéltünk. – Rendben, mond csak.

 - Arról van szó, hogy te nekem…

Ekkor hatalmas zajjal berobban Reo, de egyedül, odaugrottam hozzá, ő pedig a háta mögé biccentett. Arca kipirosodott a nevetéstől, energiáit még én is megéreztem, pedig nem vagyok valami ügyes az érzékelésében.

 - Kint vannak. – súgta nekem.

 - Rendben. – válaszoltam halkan.

 - Miben mesterkedtek? Különben is Reo legalább kopoghatnál...

 - Erre most nincs idő, Conor! Nagy bejelenteni valónk van Nakoval. – kezdte Reo, amitől kicsit elnevettem magam, mert ez úgy hangzott mintha valami házasságot jelentenénk be. Reo hivatalos arckifejezéssel tárta szét a karjait. De Conor is így értelmezte, mert leesett az álla.

 - Hogy mi?! – kérdezett egyből vissza.

 - Ne vágj a szavamba! Ahogy említettem nagy bejelenteni valónk van. – itt megint hatásszünetet tartva, élvezte, hogy Conor mindjárt felrobban az idegességtől. – Haza hoztunk neked valakit, vagyis valakiket.

Conor egy szót sem értett ebből, de mikor Maxim és Sherly belépett az ajtón, teljesen ledermedt. Nem kezdett el könnyezni, se nevetni, se semmi. Csak csendben állt és nézte a régi barátját. Egy örökkévalóság játszhatott le benne, mire reagálni tudott bármit is.

 - Nahát, Conor, még mindig ugyan úgy fogadod a meglepetéseket. – vigyorgott Maxim. Meleg, barátságos kisugárzásával.

 - Max. Hogy…? – dadogta, végül mégis csak elindult felé és átölelte. Gyenge volt, majd megerősödött. Apránként szívta magába a felismerést az igazságról. – Hiányoztál…

 - Te is nekem. – válaszolta Maxim. Kicsit komorabb hangon, mint eddig.

 - Most már eldönthetjük, hogy ki az erősebb. – nevetett fel Conor. Erőteljes őszinte mosolyával, amit annyira szeretek. Ekkor neki is előbújtak a könnyei és még jobban belekapaszkodott bajtársába.

 - Igen…

Később Sherly is megismerkedett Conorral. Végig félénk, elveszett tekintettel figyelte Conort, hogy mennyire fontos neki Maxim és hogy mennyi mesélni valója van. Neki is elmesélték a történetüket, amit nagy figyelemmel hallgatta végig Conor. Ahogy elnéztem a fiukat, eszembe jutott, hogy mennyire hiányzik a bátyám. Nagymamámról nem is beszélve. Az önfeledt társalgást nem akartam zavarni, ezért csak Reonak súgtam oda, hogy telefonálok egyet. Lementem az előtérbe és tárcsáztam bátyám mobilját. A „táborból” még maradt idő, szóval nem kések otthonról. Amint felvette a telefont mély hangja boldogsággal töltött el. Jó volt újra beszélgetni vele. Elmesélte, hogy majd elmegy ő is nyaralni Nellivel. Azt is mondta, volt egy fesztiválon, ami nagyon jól sikerült. Aztán csupa olyan dologról mesélt, amihez nem értek, vagy nem érdekel, de akkor is jó volt beszélni vele. Bármiről is volt szó, élveztem. Végül egyik mondatán megakadt a figyelmem.

 - Ismételd megint, amit mondtál az előbb! – vágtam rá egyből. Egy ütemet kihagyva a szívem.

 - A koncerten drága volt a sör. – ismételte felháborodott hanggal. – De ez természetes a koncerteken mindig drága.

 - Nem azt! Amit előtte mondtál! – idegeskedtem. Féltem, hogy esetleg rosszul hallottam.

 - Ja! Azt hogy nagyi haza jött a barátnőjétől? – mondta, totális természetességgel. Mintha nem tudná, hogy a nagyi eltűnt hetekre. – Azt mondta, hogy a barátnőjével egy különleges táborba mentek, amit kicsit sem értek, de ez biztos valami csajos dolog.

Ez volt ő, a bátyám, aki mindent lazán vett. Egyszer el kell mondanom neki ezt a világot is. Kíváncsi leszek, arra mit reagál.

 - Mikor ért haza? – mély levegőt vettem és nyugalmat erőltetve magamra kérdeztem.

 - Tegnap kettő fele, miért? – válaszolta elkalandozva. Valószínűleg pont főzött, vagy játszott valami gépes játékkal.

 - Rendben, puszilom a nagyit, nekem most mennem kell. Szia! – mondtam és máris letettem a kagylót. Még elcsíptem egy köszönés félét, végül elnémult. Szívem a torkomban dobogott, éreztem, hogy leizzadok.

Elkezdtem csörgetni Aliciát, nem vette fel. Celinát is hívtam, de őt se értem el sehogy. Végül a nyaklánccal próbáltam hívni őket, mert azzal bármilyen távolsággal lehetett beszélni. Ereimben megfagyott a vér. Fejem lüktetett, úgy éreztem rögtön elájulok. Valami itt nagyon nincs rendben.

Nincs kapcsolódás.