19. rész

A fogadó felé, nagyon sokan megbámultak minket. A hideg rázott a fagyos tekintetektől. De igazából csak Maximot nézték meg, vagy felismerték az egy évvel ezelőtti incidensből, vagy azt figyelték, hogy a haja fehér, szeme pedig le van kötve. Valószínűleg az utóbbi. Kicsit rá pillantottam. Arcáról nem távozott az elejétől tartó mosolya. Ha belegondolok, hogy még csak 16 éves. Ráncai ugyan nem voltak, de a fehér haj öregíti. Eltöprengtem, hogy Sherly is 16 lehet-e?

 - Biztos tudsz segítség nélkül menni, Maxim? – kérdezte kicsit aggódva Reo. Szeme sarkában megrándult egy gödröcske.

 - Persze, nincs gond. – mosolygott Reo felé, nyugodt, kellemes hangon. – Milyen vicces, hogy most te próbálsz megvédeni engem, pedig régen ez az én feladatom volt.

 - Ez megváltozik! Így is kínos volt, hogy fiatalabb vagy nálam mégis megvédtél.

 - Így is csak pár hónappal vagy idősebb. – válaszolta Maxim kicsi gúnnyal a hangjában. Sherly nyugtalanul nézelődött, mintha csak azt várná, mikor ugrik elő valaki és menti ki ebből a zavaros helyzetből.

Így elnézve őket, olyan volt, mintha sose választották volna el őket, csak Maxim elment volna egy hétvégére. Conor is biztos örülni fog neki. Nagymamám is már biztosan jól van. Reménykedtem, hogy így legyen. Most hogy bele gondolok, Conort egyedül hagytuk a szállóban. Valószínűleg felkelt már.

 - Mindjárt a fogadónál leszünk. – mondta Reo. Egy percig sem abbahagyva a túlzott óvatosságot. Akár egy porcicától is megvédte volna ebben a helyzetben Maximot.

 - Még nem szeretnék oda érni. Olyan rég sétáltam emberek között, egy kicsit maradjunk még. – tekerte a fejét Maxim, mintha csak körbe nézne. Eljátszhatott a gondolattal, és érzéssel, ahogy visszaemlékezett milyennek is látta, amikor jött a küldetésre.

 - Rendben, de én felmegyek. Összepakolok egy kicsit. – mondtam, majd megálltunk egy helyben. Feszengve figyeltem, a lányt, nem akart ott lenni, nem akart a külvilágról se tudni.

  - Sherly? Jössz velem? – vonalai megrándultak, lassan beoldalazva Maxim mögé.

  - Én… nem szeretek elmenni Max mellől… ha nem baj velük mehetek? – félénken kérdezte ezt tőlem a szemkontaktust se tartotta hosszasan, persze nem sértődtem meg. Nem ismer engem, és amiket átélt nem nagyon érezheti jól magát ebben a világban. De biztos megváltozik majd az idő során. Majd megmutatom a világ szép oldalát is.

 - Nem gond. Akkor fent találkozunk! – nagy lendülettel megfordultam és integettem hátra. Bár nem szerettem egyedül sétálni ebben a városban, lever tőle a víz, de minél hamarabb fel akartam érni Conorhoz.

Még hallottam pár mondatot, amit mondtak egymásnak, közöttük volt az is, ami már egy ideje foglalkoztat. „Conornak lassan teljesül a jóslat”. Reo pont így mondta, de még mindig nem tudok semmit arról a fontos jóslatról. Gyomrom megrándult arcom elkezdett melegedni, de össze kell szednem magam. És az a tény, hogy Conorról van szó, még jobban frusztrál. Inkább nem is akartam foglalkozni vele, ezért siettem fel a szobánkba, a pultnál lévő hölgyhöz is csak félig odafordulva köszöntem. Ő csak lassan intett, mint egy bábu, üres, fagyott tekintetével. Rápillantottam az órára. Délben mentünk el és most van fél öt. Nem is tartott olyan sokáig, mint ahogy tűnt. Mosolyt csalt az arcomra a gondolat, hogy mindjárt vége. Megálltam az ajtónk előtt, hogy kifújjam magam, aztán lenyomtam a régi rozsdás kilincset és beléptem a küszöbön.

Conor az ágyon ült, lassan felém fordult ijedt tekintettel. Végül az is elpárolgott és vonásai meglazultak. Beljebb léptem, megvárta, hogy becsukjam az ajtót, csak utána állt fel. Bűntudat apró lángként csapott meg.

 - Megijedtem, hogy nem vagytok itt. – mondta csendesen, aztán elindult felém. Szemeit véletlenül se vette le rólam, ami nyomasztóan hatott.

 - Ugyan, Reoval csak… - kezdtem, de elhatároztam, hogy Maximot meglepetésnek tartogatom. – Elmentünk sétálni. Ő még kint maradt. Jobban vagy? – mosolyogtam a lehető legnyugodtabban.

 - Nem emlékszek semmire az után, hogy kijöttem az ajtómon. De már jól vagyok. – élénkült kicsit fel. De felhúzta a szemöldökét és gyanúsan nézett rám.

 - Ennek örülök. Kérsz valamit enni? – kérdeztem, és már az ajtó felé fordultam. Minél hamarabb szabadulni akartam. – Van lent valami gyümölcsféle is.

 - Nem kérek most semmit, köszi. – hangja olyan más volt, mint szokott, hogy ki akartam menni a szobából. Eszembe jutott, az amikor, Reoval összevesztek itt és megcsókolt. Arcom megint forrósodott. Most meg kettesben vagyunk, igaz, hogy bocsánatot kért, de akkor is zavarba hoz. Több mint zavarba, a világból is kiugranék.

 - Nyugi, most nem fogok semmi olyat csinálni. – mondta, kicsit a régi hangnevében. Huncutul nézett félre.

 - Miről beszélsz? - mosolyt erőltettem magamra, de éreztem, hogy arcom ellenáll.

 - Tiszta piros az arcod. Eléggé észrevehető. – mosolygott, aztán elém lépett.

Lejjebb fordítottam a fejemet és inkább néztem a padlót. Nem is sejtettem, hogy ennyire lerí rólam, hogy éppen min jár az agyam. Rengeteg érzés kavargott bennem, de a megalázottság volt a legerősebb.

 - Csak vicceltem, na. Nem kell máris duzzogni. – kuncogott.
De számomra ez gúnyosan hangzott, persze nem annak szánta.

 - Nem is duzzogok. – nevettem el magam. – Csak zavarba hoz…

Próbáltam a legegyszerűbben megoldani a helyzetet, mosolyogtam. Mindig beválik. De a fejem megint kicsit lejjebb biggyesztettem. Mire Conor kicsit berogyasztotta a térdét, hogy egy magasságba legyünk, aztán az arcomra nézett. Együtt érzőbb tekintete volt, de nem bírtam még azt a közelséget sem. Erre elfordultam, ő követte a mozgásom és oda hajolt hozzám. Nyakamon éreztem a lehelete melegségét. Libabőrös lettem, kényszert éreztem, hogy egy kicsit, csak ez pillanatra ránézzek.

 - Megígérem, hogy többet nem teszek olyat. – huncut mosoly jelent meg az arcán, amire akaratom ellenére is elmosolyogtam.

 - Oké, oké, csak ne hajolj ilyen közel! Zavarba hoz. – nevettem, amire ő felegyenesedett. Megkönnyebbülés volt a rendes magasságában tudni, de egy kis csalódottság szúrt belém.

Nagy lendülettel lehuppant az egyik kanapéra, és megpaskolta a mellette lévő helyet. Én is leültem, de előtte letettem az asztalra a markolatomat. A szoba először dohos illata mostanra már teljesen elszállt, bár az ablak még mindig nyitva állt, beengedve a kósza kellemes szellőket.

 - Szóval, hol voltatok Reoval? – kérdezte kis hezitálás után. Egyenesen előre tekintett, mintha csak összefüggést keresne az előttünk lévő, poros képek között.

 - Csak… sétáltunk. – vágtam rá egyből, ami eszembe jutott.

 - Ahaaa… sétáltatok, mi? – gyanúsan mosolygott az ajtó felé.

 - Komolyan! És majd jön, egy kis meglepi is. – vigyorodtam el. De nem voltam hajlandó ennél is többet mondani.

 - Na, kezd egyre izgalmasabb lenni. Mikor ér vissza? – kérdezte az ablakra nézve. De most mintha, kicsit komolyabban beszélt volna. Talán titkolnak előlem valamit.

Az ablakon beszűrődő fénysugarakban táncoló porcicákon merengve méláztam a válaszon.

 - Hát, azt mondta még egy kicsit kint lesz… De nem sokára itt lehet.

 - Nagyszerű. – mondta egyszerűen, és végignézett rajtam. Mintha csak egy mércét emelt volna, hogy megfelelek-e az elvárásainak. – Most egy nagyon komoly dologról fogok mesélni neked.

 - Hmm? – meglepődtem, hogy ilyen hirtelen átváltott komolyra, pedig előbb még teljesen komolytalanul beszéltünk. – Rendben, mond csak.

 - Arról van szó, hogy te nekem…

Ekkor hatalmas zajjal berobban Reo, de egyedül, odaugrottam hozzá, ő pedig a háta mögé biccentett. Arca kipirosodott a nevetéstől, energiáit még én is megéreztem, pedig nem vagyok valami ügyes az érzékelésében.

 - Kint vannak. – súgta nekem.

 - Rendben. – válaszoltam halkan.

 - Miben mesterkedtek? Különben is Reo legalább kopoghatnál...

 - Erre most nincs idő, Conor! Nagy bejelenteni valónk van Nakoval. – kezdte Reo, amitől kicsit elnevettem magam, mert ez úgy hangzott mintha valami házasságot jelentenénk be. Reo hivatalos arckifejezéssel tárta szét a karjait. De Conor is így értelmezte, mert leesett az álla.

 - Hogy mi?! – kérdezett egyből vissza.

 - Ne vágj a szavamba! Ahogy említettem nagy bejelenteni valónk van. – itt megint hatásszünetet tartva, élvezte, hogy Conor mindjárt felrobban az idegességtől. – Haza hoztunk neked valakit, vagyis valakiket.

Conor egy szót sem értett ebből, de mikor Maxim és Sherly belépett az ajtón, teljesen ledermedt. Nem kezdett el könnyezni, se nevetni, se semmi. Csak csendben állt és nézte a régi barátját. Egy örökkévalóság játszhatott le benne, mire reagálni tudott bármit is.

 - Nahát, Conor, még mindig ugyan úgy fogadod a meglepetéseket. – vigyorgott Maxim. Meleg, barátságos kisugárzásával.

 - Max. Hogy…? – dadogta, végül mégis csak elindult felé és átölelte. Gyenge volt, majd megerősödött. Apránként szívta magába a felismerést az igazságról. – Hiányoztál…

 - Te is nekem. – válaszolta Maxim. Kicsit komorabb hangon, mint eddig.

 - Most már eldönthetjük, hogy ki az erősebb. – nevetett fel Conor. Erőteljes őszinte mosolyával, amit annyira szeretek. Ekkor neki is előbújtak a könnyei és még jobban belekapaszkodott bajtársába.

 - Igen…

Később Sherly is megismerkedett Conorral. Végig félénk, elveszett tekintettel figyelte Conort, hogy mennyire fontos neki Maxim és hogy mennyi mesélni valója van. Neki is elmesélték a történetüket, amit nagy figyelemmel hallgatta végig Conor. Ahogy elnéztem a fiukat, eszembe jutott, hogy mennyire hiányzik a bátyám. Nagymamámról nem is beszélve. Az önfeledt társalgást nem akartam zavarni, ezért csak Reonak súgtam oda, hogy telefonálok egyet. Lementem az előtérbe és tárcsáztam bátyám mobilját. A „táborból” még maradt idő, szóval nem kések otthonról. Amint felvette a telefont mély hangja boldogsággal töltött el. Jó volt újra beszélgetni vele. Elmesélte, hogy majd elmegy ő is nyaralni Nellivel. Azt is mondta, volt egy fesztiválon, ami nagyon jól sikerült. Aztán csupa olyan dologról mesélt, amihez nem értek, vagy nem érdekel, de akkor is jó volt beszélni vele. Bármiről is volt szó, élveztem. Végül egyik mondatán megakadt a figyelmem.

 - Ismételd megint, amit mondtál az előbb! – vágtam rá egyből. Egy ütemet kihagyva a szívem.

 - A koncerten drága volt a sör. – ismételte felháborodott hanggal. – De ez természetes a koncerteken mindig drága.

 - Nem azt! Amit előtte mondtál! – idegeskedtem. Féltem, hogy esetleg rosszul hallottam.

 - Ja! Azt hogy nagyi haza jött a barátnőjétől? – mondta, totális természetességgel. Mintha nem tudná, hogy a nagyi eltűnt hetekre. – Azt mondta, hogy a barátnőjével egy különleges táborba mentek, amit kicsit sem értek, de ez biztos valami csajos dolog.

Ez volt ő, a bátyám, aki mindent lazán vett. Egyszer el kell mondanom neki ezt a világot is. Kíváncsi leszek, arra mit reagál.

 - Mikor ért haza? – mély levegőt vettem és nyugalmat erőltetve magamra kérdeztem.

 - Tegnap kettő fele, miért? – válaszolta elkalandozva. Valószínűleg pont főzött, vagy játszott valami gépes játékkal.

 - Rendben, puszilom a nagyit, nekem most mennem kell. Szia! – mondtam és máris letettem a kagylót. Még elcsíptem egy köszönés félét, végül elnémult. Szívem a torkomban dobogott, éreztem, hogy leizzadok.

Elkezdtem csörgetni Aliciát, nem vette fel. Celinát is hívtam, de őt se értem el sehogy. Végül a nyaklánccal próbáltam hívni őket, mert azzal bármilyen távolsággal lehetett beszélni. Ereimben megfagyott a vér. Fejem lüktetett, úgy éreztem rögtön elájulok. Valami itt nagyon nincs rendben.

Nincs kapcsolódás.