16. rész

Gyors ebéd után már indultunk is. Conor még bőven aludt, amikor elmentünk. Szerintem estig fel se fog kelni. Biztos valami nagyon erős félelmet kellet legyőznie. Kíváncsi vagyok mi lehetett, de majd idővel megkérdezem. Lehet, nem akarja elmondani mi is az. Lefelé menet a lépcsőn még mindig a pult mögött állt az a rémisztő kinézetű nő, amitől a hideg futkosott a hátamon.

Egyre nagyobb volt bennem a feszültség, ahogy a hatalmas kőépület tetejét megpillantottam a házak mögül. Ellenőriztem a fegyveremet, minden rendben. Reo nem nézett ki valami izgatottnak, pedig biztos, hogy ő is úgy érez, mint én. Ő pisztolyokkal harcol, mégse láttam még, hogy magánál hordaná. A csend meg már elviselhetetlen volt.

 - Neked hol a fegyvered? - kérdeztem, amikor már észrevette, hogy nagyon figyelem az arcát.

 - Látod a láncom? - mutatott az amulett tartó láncára, ami mindig az oldalán zörög. - Itt van.

 - Hm... - néztem a kis piros követ. - Még mindig nem értem.

 - Heh, gondoltam. - kuncogott, amitől én kicsit duzzogva összehúztam magam.

 - Na...

 - Én már a legtöbb küldetésemet kivittem, persze nekem nincsen tét. A lényeg, hogy már olyan szinten vagyok, hogy a fegyveremet elő tudom hívni az energiáimmal.

Látta az arcomon, hogy még mindig nem nagyon értem. Biztos nagyon bután nézhettem ki mert szemöldökét kicsit összeráncolta. Megpaskolta a vállamat és megpróbálta megint elmondani.

 - Szóval. Megpróbálom a lehető legjobban leegyszerűsíteni neked. - erre csak egy morcos arccal válaszoltam. - Amikor harcolni kell, úgymond meg tudom "idézni" a fegyvert. Vagyis olyan, mint Aliciának az a por, hogy ne vegyenek minket észre. Az energiámat rá összpontosítom a láncra és már a kezemben is van a fegyver. Így érted?

Reménykedve nézett rám, de én még mindig azt az arcot vágtam, amit eddig is. Kezdett kétségbe esni, hogy ennyire hülye vagyok-e vagy csak megjátszom.

 - Hah, átvertelek! - bokszoltam kicsit oldalba. - Nyugi, értem mit mondasz. Csak még kicsit lassan jár az agyam. Én is képes leszek erre?

 - Aha... Lassan, mi? - cukkolt. - Hát, igen. Elvileg te is meg tudod majd csinálni, gyakorlás kérdése. Conor is így szokta elő hívni a kardját. Neki sikerült a leghamarabb megtanulnia.

 - És Celina? Neki mindig az oldalán van az ostor.

 - Ő nem szereti, nem tudja olyan jól irányítani az energiákat. Ha tudná, akkor talán nem lenne mindig ilyen hangulata. - mondta a távolba meredve.

Már elég közel voltunk a célponthoz. Ha bemegyünk oda nem lesz sok alkalmunk beszélni. Remélem még az a lány is ott lesz...és eljön velünk a kastélyba.

 - Reo...? Mit gondolsz Celináról? - kérdeztem hirtelen a semmiből jött ötlettel, hogy miért nézett olyan furán az előbb.

Teli találat. Reo kicsit megrándult arcát elfordította, hogy ne lássam. Szóval az, amire gondoltam.

 - Mióta? - kérdeztem a nyilvánvalót.

 - Miről beszélsz? - zavart mosollyal nézett rám.

 - Ugyan. Tetszik neked, nem? - vigyorogtam.

A nagy és erős kemény fiú szerelmes a királykisasszonyba. Ez nem minden napi.

 - Talán. De felesleges ezzel foglalkoznod. - mosolygott kicsit csalódottan.

 - Dehogy is! Na, mióta? - nyaggattam.

 - Hát, úgy,..nem rég óta...

 - Hazudsz.... - mindenhol megismerem, ha valaki nem mond igazat, főleg ha Reo az. Borzasztóan hazudik.

 - Oké. Két éve. Nem nagydolog. - vigyorgott a megszokott stílusban. Tényleg nem érdekelte, vagy csak feladta.

Ezután hallgatás következett. Nem tudtam mit mondhatnék, sosem volt belém senki szerelmes. És még én se voltam az. Még most sem tudom, hogy mi is az igazából. Lehet, hogy ugyan az, mint amit én gondolok Conorrol. Az lehetetlen, ő csak a csapattársam, egy barát. Mint ahogy én, neki.

 - Reo... - dünnyögtem.

 - Hmm? - nem volt sok kedve beszélgetni ezek után.

 - Nem mondom el senkinek. - mosolyogtam rá egy gyengét.

 - Köszi, kiscsibém. - nézett rám, mosolygott. - Te is szeretsz valakit, ugye?

Elővillant a farkas mosolya, amiről Reo híres. Egy pillanatra nem értettem mire gondol, de szembe jutott. Conor megcsókolt. Éreztem, hogy elpirulok, ezért a fejemet lefelé fordítottam.

 - Szóval igen. - nevette el magát.

 - Nem tudom, még sosem voltam szerelmes. - dünnyögtem.

 - Hidd el, ez az. Nem vagyok nagy szakértő, de ez bizony, az.

 - Hmm... - sóhajtottam.

 - Ez így igazságos. Te is tudod a titkom és én is a tiédet. Nem mondom el senkinek.

Felemeltem a fejem és a hatalmas épülettel találtam szembe magamat. Minden járt az eszembe csak pont az nem, amiért ide jöttünk. Most tudtam meg az életem egy nagyon fontos részletét, amitől minden megváltozhat.

Szerelmes vagyok Conorba.

15. rész.

A fogadóba vezető út hosszabbnak tűnt, mint először. Sok ember nézett minket, sokan ijedten. De gratuláltak néhányan, ami nagyon jól esett ez után a fárasztó nap után. Az árusok hitetlenkedve néztek utánunk, az asszonyok összedugták fejüket és rólunk beszéltek. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy mit mondhatnak a hátunk mögött. Conort nézték, ahogy Reo vállán, ájultan lóg. Beléptünk a fogadó utcájába, ahol már láttam is az épületet. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fogom várni az a kényelmetlen, recsegő ágyat, hogy belefeküdhessek és aludjak. Reo a kezembe nyomott néhány érmét, hogy vegyek a szomszédban lévő árustól néhány almát, addig ő felviszi Conort. Semmi kedvem nem volt plusz utat tenni, de tudtam, hogy jól fog esni, miután felkelünk.

Pár perccel később én is csatlakoztam Reoékhoz a szobánkba. Conor már az ágyon feküdt, Reo a fotelban telefonált valakivel a régi vezetékes készüléken. Letette a kagylót, én meg a zacskó almát az asztalra.

 - Ki volt? - kérdeztem.

 - Celina. Azt mondta sietnünk kell haza. - kezével tarkóját dörzsölgette, biztos nem ez volt minden, amit mondott. De nem tartozik rám.

Ledőltem a kanapéra és próbáltam magam kényelembe helyezni az alváshoz, tudtam Conornak nagyobb szüksége van az ágyra, amikor eszembe jutott a felismerés, hogy nem mehetünk haza.

 - Még nem mehetünk haza!  - ültem fel hirtelen.

 - Miért? - nézett fel meglepődötten Reo, a hirtelen felkiáltásomon.

 - Öm... Találkoztam egy lánnyal, a nevét nem tudom, de ott volt, amikor eltűnt az a fiú.. hogy is hívták? Áhh! Beszélnem kell a lánnyal, ő is kiválasztott volt és.... - próbáltam összeszedni a gondolataimat, de csak össze-visszabeszéltem.

 - Micsoda? Kiválasztott? Beszélj már érthetően. - kezdett komolyabban nézni engem, lehet, azt hiszi, csak a fáradtság beszél belőlem.

 - Volt egy lány ott bent. És mesélte, hogy ő is kiválasztott volt, de Alicia nem tudott róla. Azzal a fiúval jött küldetésre, de ő eltűnt. A neve... valami M-ma... - egyszerűen nem jutott eszembe, de Reo odaugrott hozzám.

 - Maxim? Tudja, hol van Maxim? - vállamat megragadva rázott meg, szemeivel úgy nézet, mint aki mindjárt megfojt, ha nem adok választ.

Az ijedtségtől megbénulva ültem és néztem Reo késégbe esett arcát. Sosem láttam még ilyennek. Furcsa, hogy egyre több oldalát ismerem meg. Amikor végre észrevette, hogy mozdulni se tudok, ellazította a kezét és leült mellém.

 - Bocsi, csak.. hiányzik. Mindenkinek. Amióta eltűnt, minden szabadidőnket a keresésére fordítjuk. Még ha...

 - Nem halt meg, ha ezt akartad mondani. - szakítottam félbe a mondatát. Nem akartam, hogy kimondja, ami neki fájdalmas.

 - Honnan tudod? - kis lelkesedést vettem észre.

 - N-nem tudom biztosra. De az a lány, akivel beszéltem, szerintem tudja hol van.

 - Milyen lány? Az a kiválasztott, akit mondtál?

 - Aha. De azt nem értem, hogy miért nem ment vissza hozzátok, amikor már szabad volt.

 - Ezt majd ő megmondta, amikor odamegyünk! - mondta Reo.

Kis hezitálás után felállt, aztán egy pokróccal jött vissza. Megállt előttem a fejével meg biccentett egyet. Vettem a célzást. Kedves volt tőle, hisz még arra se lett volna erőm, hogy felemeljem azt a takarót. Így csak eldőltem ő meg szépen betakart. Persze pár másodperc után már aludtam is.

Másnap fél kilencfelé keltem fel, bár nem sokat aludtam. Részben a kanapé kényelmetlensége miatt, de főleg, mert ma elmegyünk megkeresni a névtelen lányt. Reo már nem volt a szobába, ezért megtámadtam a fürdőszobát. Sosem esett még ilyen jól a tusolás, kár hogy hamar elfogyott a meleg víz. Reo már a szobában volt, amikor megint kimentem. Három tál... Valamilyen ételféleség volt előtte. Valami pépes. Hitetlenkedve néztem a tányérokat, hátha megmozdul a benne lévő valami.

 - Az íze nem olyan borzasztó, mint a kinézete. - biztatott Reo nagy vigyorral.

 - Ha te mondod... - mosolyogtam és leültem mellé.

Nem mintha annyira éhes lettem volna. Ha arra gondolok, hogy visszamegyünk arra helyre és kiderítjük mi történt Maximmal, görcsbe rándul  gyomrom az izgalomról. Nagy nehezen felemeltem a kanalam és belemerítettem az ételbe. Az íze, valami borzasztó volt.

 - Na, jó, ugyan olyan rossz. - nevetett nagyot Reo.

 - Köszi, ez jól esett. - kicsit oldalba ütöttem, amitől megjátszotta, hogy nagyon fáj neki.

Örültem, hogy megint a régi. Jól elszórakoztunk még egy ideig, Aztán halkabbra vettük a beszélgetésünket, hogy Conort ne zavarjuk meg a pihenésben.

 - Szóval. Mikor megyünk? - kérdeztem komolyan.

 - Arra gondoltam, hogy megvárhatnánk, hogy a dilis felkeljen. Mégis csak ő állt hozzá a legközelebb.

 - Ilyen jó volt a kapcsolatuk?

 - Persze. Conor mindenhova követte. Szerintem őt tekintette a legjobban a családjaként. Igazából Maxim a palotában nőt fel, de nem úgy, mint Conor. Őt önszántából hozták ide a szülei, máris születése után. Alicia saját fiaként tekint rá. Neki volt a legnehezebb, amikor eltűnt. Az egész neve Yume Maxelim. Csak egy évvel idősebb nálam.

Látszott rajta, hogy nem szívesen beszél róla. Persze néha elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett.

 - Mikor tűnt el? - kérdeztem gondolkozás nélkül. - Bocsi.. Ha nem akarsz, nem kell róla beszélned.

 - Semmi gond, nyugi. Meg fogom találni. Lehet, jobb lenne, ha Conort nem hoznánk magunkkal. Csak izgulna, és nem tudna rendesen gondolkozni.

 - Igazad lehet.. - szomorúan néztem Conorra. Olyan nyugodtan aludt. Nem akarnám, hogy rosszabb legyen az állapota.

 - Felhívom Aliciát, hogy kicsit később megyünk haza.

Azzal ott hagyott, a csendes szobában. Odamentem az ágyhoz és leültem a szélére. Valahogy jól esett, ott lenni. Conor is biztos arról álmodik, hogy mi esz otthon a barátaival.

 - Fel kéne hívnom Harut. Lehet, elhúzódik a "táborozás".  - suttogtam Conornak, mintha meg hallaná. De olyan mélyen aludt, hogy egy ágyúval sem keltettem volna fel.

Még mindig rosszul esett, hogy nem mondhatta, el a bátyámnak, hova is megyek igazából, de csak idő kérdése az egész.

Lementem az előtérbe és tárcsáztam a számot. Haru hamar felvette, jó volt megint hallani a hangját. Talán tíz percig beszélhettünk, aztán le kellet tennem, mert Reo hívott, hogy készülődjek. Nem sokára elindulunk a saját kis küldetésünkre.

14. rész

Mikor kinyitottam a szemem csak a fáklyák gyenge pislogása világította meg a termet, ahol Conorral nemrég elváltunk. Felkeltem a hideg márvány padról, aminek keménységétől teljesen elzsibbadt a bal kezem. Odasétáltam az egyik fáklyához és leemeltem a helyéről. Melegedésre is tökéletes volt. Körbejártam az aulát, de semmi érdekes. Háromszor is elolvastam a vészjósló szöveget és próbáltam rájönni, hogy melyik szó mit is jelenthet, bár kristály tisztán emlékszem arra, amit Conor felolvasott.

Ekkor belém szúrt a felismerés, hogy még nem jött vissza, de még csak hangokat sem hallok az ajtója mögül. Éreztem, hogy a szívem gyorsabban kezd verni. Elkezdtem közeledni az ajtója felé, ahol még mindig ott voltak a kőtömb törmelékei. Átléptem rajta végül hozzá nyomtam a fülemet a nagy fa ajtóhoz. Semmi. Semmi hang nem jött ki. Gondolkoztam rajta, hogy bemegyek és segítek, de nem tehetem, azzal tönkre tenném a küldetését, meg persze azt sem akarja, hogy megtudjam a legnagyobb félelmét. Mi lehet az? Nem rémlik, hogy bármikor említette volna, hogy fél valamitől. Lassan visszaballagtam a kőtömbhöz és leültem. A fáklyát magamnál tartottam, hogy ne fázzak annyira. Lassan körbenéztem és észrevettem, hogy szinte teljesen sötét van. A terem végéig el se lehet látni. Érdekes, ilyenkor már a frász kerülget, hogy mikor bukkan elő valaki a homályból. Úgy látszik tényleg bátrabb lettem. De a tudat, hogy Conor még nem jött vissza, megrémített. Lehet, hogy hazament, csak simán nem várt meg? Ez lehetetlen, hisz ő mondta, hogy itt találkozunk. Visszagondolva a búcsúzásra éreztem, hogy kicsit elpirulok. Meg őrültem, máris arra gondolnék, hogy talán tetszek neki? Hülyeség. Akaratom ellenére elmosolyogtam és elnevettem magam, ilyet is rég éreztem.

 - Nako, te bolond. Mikre nem gondolsz? - kérdeztem magamtól, nevetve.

Ekkor lépteket hallottam meg, ami pont előlem jött. Felugrottam, kardomat máris kicsúsztatva a tokjából. Készenlétbe álltam, majd egy kicsi lángot láttam meg közeledni felém, ami hamar elaludt. Majd kilépett a sötétből, egy lány volt. Kicsivel lehetett idősebb nálam. De nem nézett ki soknak. Lassan lépkedett felém, nem mosolygott. Arcán az látszott, mintha a világ összes fájdalmát élte volna át. Aztán megállt előttem, kb. tíz méterrel. Kardomat készenlétbe raktam. Kerestem a fegyverét, vagy ami arra utalhat. De nem láttam, viszont valamin megakadt a szemem. Az övén. Egy zöld kő lehetett benne, ismerős volt, hasonlított a mi lélek köveinkhez, de ebből mintha eltüntették volna a "személyiségét", nem volt benne név és olyan....élettelennek tűnt. Mármint, ha egy kristály lehet "élettel teli", de ez olyan más volt. Jól megnéztem, aztán szemem az arcára vándorolt. Tekintete, mintha átszúrt volna, úgy nézett.

 - Az...egy lélek amulett? - kérdeztem kicsit bátortalanul.

Lenézett az övére, majd vissza rám. Szemében, most kicsi kétségbeesés látszott, de egy pillanat múlva már el is tűnt.

 - Csak, volt. - válaszolta egyszerűen. Hangja lágyabb volt, mint, ahogy számítottam rá.

 - Miért, "csak volt"?

 - Mit tennél, ha nem jönne ki onnan? - kérdésemet szimplán félre söpörve az ajtóra mutatott.

 - Nem válaszoltál. - mondtam ugyan olyan, egyszerűséggel, mint ő.

 - Mit tennél? - de ő is makacs volt. Nem akart válaszolni a kérdésemre, hát jó. Az ajtóra néztem, amitől kicsit megdobbant a szívem.

 - Visszajön! - válaszoltam erőteljesen.

 - Én is azt hittem. Szóval, mit tennél? - szavait egyre nyomasztóbban mondta.

 - Ezt hogy érted?

 - Nem mehetsz be oda, itt hagyod? - már úgy beszélt, minta soha nem jönne ki.

Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy mit tennék. Nem mehetek be oda, valahogy mégis bemennék? Képes lennék itt hagyni? Segítséget hívnék? Semmi se jutott eszembe.

 - Mit akarsz azzal, hogy "te is azt hitted"? - fordult meg a fejemben.

 - Hallottál arról, aki eltűnt, ugye? - közelebb lépett.

 - Igen.

 - Vele voltam küldetésen. Nem jött vissza.

 - De... Téged nem említett senki. Conor és a városlakók is csak egy emberről beszéltek!

 - Mert nem tudtak rólam. - egyre nagyobb bánat ült ki az arcára, amit nézni is rossz volt.

 - Meséld el mi történt. Tudok segíteni? - elindultam felé.

Mikor odaértem, láttam, hogy kezei remegnek. Megfogtam az egyiket, aztán a márványtömbhöz vezettem. Közben eltettem a kardomat a tartójába. Maga elé meredt, aztán az ajtóra nézett, majd rám. A tűz fényében haja vöröslött, eddig észre sem vettem, hogy ilyen élénk színű. Kicsit testével is felém fordult aztán vett egy mély lélegzetet.

 - Amikor Maxim eljött erre a küldetésre vele jöttem, hogy biztassam. Alicia nem tudott róla, sem a tanács. - kezdte mesélni. Maxim biztos a fiú neve volt.

 - Miért? - kérdeztem izgatottan. - Bocsi, folytasd csak..

 - Nem tudtak róla, mert a küldetés előtti napon jelent meg az energiám. Mivel, még nem érzékelték, ezért úgy gondoltuk, eljövök, aztán együtt visszamegyünk. De tévedtünk. - szája összeszorult és kicsit megremegett. - Észrevettek minket. Mivel nem volt olyan ruhám, ami elejti az energiámat követtek. Aka-oni. Maximra a feladat közepén rontottak rá. Nem tudta befejezni a küldetést, nem lesz rá több alkalma. Engem itt kint kaptak el. Nem tudtam semmit sem tenni! Láttam, ahogy ájultan hurcolják el, végül engem is leütöttek. - könny csordult ki a szeme sarkából.

Ha bele gondoltam, hogy én is ilyenen mehetek keresztül és esetleg.... Conor nem jön vissza, szívem teljesen összeszorult. Nagy nehezen tartottam vissza a könnyeimet. Fél karral át akartam ölelni, de amikor közeledtem hirtelen elhúzódott.

 - Nem lehet! Sajnálom, nem a te hibád, de nem érhet hozzám senki. - nézett rám ijedten.

 - Miért?

 - Nos, velem....  - kezdte volna, de ekkor Conor ajtaja elkezdett nyekeregni.

Mindketten odakaptuk a fejünket. Én még fel is ugrottam, hogy jobban lássam. Két árny lépett ki az ajtón, közöttük ott lógott Conor, kicsit bicegve és levegőt kapkodva. Elkezdtem közeledni, mikor az árnyak visszamentek az ajtón át, Conort ott hagyva a legközelebbi márványtömbön. Háttal a falnak dőlve ült csukott szemmel, de ébren volt. Nem bírtam tovább, rohantam hozzá, a nyakába ugrottam és szorosan megöleltem. De eszembe jutott, hogy elég fáradt, ezért gyorsan leszálltam róla. Könnyeim megint összegyűltek a megkönnyebbüléstől, de nem engedtem, hogy pont ilyenkor csorduljanak ki. Conor kinyitotta a szemét és rám mosolygott. Az a mosoly még a piszkos és sebes arcon is csodás volt. Nehezen feltápászkodott a segítségemmel, aztán megint átöleltem. Ő is megölelt engem éreztem, ahogy elkezd nevetni, beleremegett az egész teste. Fájdalmas lehetett. Végül megszólalt.

 - Mondtam, hogy itt találkozunk. Aggódtál, mi?! - persze, hogy elviccelte. Hisz ő Conor : Nem engedné, hogy bárkinek is rossz kedve legyen.

 - Dehogy aggódtam! Tudtam, hogy itt találkozunk, de hogy én végeztem előbb.... - vicceltem én is.

Lassan visszanyomtam az ülőhelyére, hogy pihenjen egy kicsit. Megmondtam neki, hogy maradjon itt, én hozok valakit. Visszamentem a terem mostani sötét részére, oda ahol ültünk. De a fáklya elaludt, a lány meg eltűnt. Még a nevét sem mondta meg. Körülnéztem, de semmi nyomot nem találtam.

 - Hahó! Hol vagy? - kérdeztem, de semmi választ nem kaptam.

Rossz előérzettel kullogtam vissza Conorhoz.

 - Nem találom sehol, talán elment... - kezdtem mondani, de amikor jól láttam Conort már elaludt. - ....valahova. Mindegy. Pihenj csak.

Mosolyogva foglaltam helyet mellette. Teljesen megnyugodtam, hogy minden rendben. Lehet, hogy engem is ilyen valamik hoztak ki, csak nem emlékszek rá. Érdekel mi lehetett a nagy félelem Conornak és, hogy mi történt Maximmal. Na meg azzal a rejtélyes lánnyal. Mit akart mondani utoljára, és még sok minden.

Egy kis idő múlva a nyakláncom segítségével felhívtam Reot, hogy segítsen elvinni Conort. Amíg nem érkezett meg, addig még egyszer körbejártam a termet, hátha a lány nyomára találok, de semmi. Végül nagy nehezen a hátamon húzva, mert, hogy elbírni nem bírtam el, kivittem Conort az épület elé, ahol nemsokára Reo átvette és elindultunk a szálláshelyre. Persze felajánlotta, hogy engem visz és Conort itt hagyja, persze csak viccből. Azt hiszem.

Sok megválaszolatlan kérdés maradt Maximmal és a lánnyal kapcsolatban. De amint a szálláson kipihentük magunkat visszajövök, akár a fiukkal, akár nélkülük és meg keresem újdonsült "barátomat".