15. rész.

A fogadóba vezető út hosszabbnak tűnt, mint először. Sok ember nézett minket, sokan ijedten. De gratuláltak néhányan, ami nagyon jól esett ez után a fárasztó nap után. Az árusok hitetlenkedve néztek utánunk, az asszonyok összedugták fejüket és rólunk beszéltek. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy mit mondhatnak a hátunk mögött. Conort nézték, ahogy Reo vállán, ájultan lóg. Beléptünk a fogadó utcájába, ahol már láttam is az épületet. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fogom várni az a kényelmetlen, recsegő ágyat, hogy belefeküdhessek és aludjak. Reo a kezembe nyomott néhány érmét, hogy vegyek a szomszédban lévő árustól néhány almát, addig ő felviszi Conort. Semmi kedvem nem volt plusz utat tenni, de tudtam, hogy jól fog esni, miután felkelünk.

Pár perccel később én is csatlakoztam Reoékhoz a szobánkba. Conor már az ágyon feküdt, Reo a fotelban telefonált valakivel a régi vezetékes készüléken. Letette a kagylót, én meg a zacskó almát az asztalra.

 - Ki volt? - kérdeztem.

 - Celina. Azt mondta sietnünk kell haza. - kezével tarkóját dörzsölgette, biztos nem ez volt minden, amit mondott. De nem tartozik rám.

Ledőltem a kanapéra és próbáltam magam kényelembe helyezni az alváshoz, tudtam Conornak nagyobb szüksége van az ágyra, amikor eszembe jutott a felismerés, hogy nem mehetünk haza.

 - Még nem mehetünk haza!  - ültem fel hirtelen.

 - Miért? - nézett fel meglepődötten Reo, a hirtelen felkiáltásomon.

 - Öm... Találkoztam egy lánnyal, a nevét nem tudom, de ott volt, amikor eltűnt az a fiú.. hogy is hívták? Áhh! Beszélnem kell a lánnyal, ő is kiválasztott volt és.... - próbáltam összeszedni a gondolataimat, de csak össze-visszabeszéltem.

 - Micsoda? Kiválasztott? Beszélj már érthetően. - kezdett komolyabban nézni engem, lehet, azt hiszi, csak a fáradtság beszél belőlem.

 - Volt egy lány ott bent. És mesélte, hogy ő is kiválasztott volt, de Alicia nem tudott róla. Azzal a fiúval jött küldetésre, de ő eltűnt. A neve... valami M-ma... - egyszerűen nem jutott eszembe, de Reo odaugrott hozzám.

 - Maxim? Tudja, hol van Maxim? - vállamat megragadva rázott meg, szemeivel úgy nézet, mint aki mindjárt megfojt, ha nem adok választ.

Az ijedtségtől megbénulva ültem és néztem Reo késégbe esett arcát. Sosem láttam még ilyennek. Furcsa, hogy egyre több oldalát ismerem meg. Amikor végre észrevette, hogy mozdulni se tudok, ellazította a kezét és leült mellém.

 - Bocsi, csak.. hiányzik. Mindenkinek. Amióta eltűnt, minden szabadidőnket a keresésére fordítjuk. Még ha...

 - Nem halt meg, ha ezt akartad mondani. - szakítottam félbe a mondatát. Nem akartam, hogy kimondja, ami neki fájdalmas.

 - Honnan tudod? - kis lelkesedést vettem észre.

 - N-nem tudom biztosra. De az a lány, akivel beszéltem, szerintem tudja hol van.

 - Milyen lány? Az a kiválasztott, akit mondtál?

 - Aha. De azt nem értem, hogy miért nem ment vissza hozzátok, amikor már szabad volt.

 - Ezt majd ő megmondta, amikor odamegyünk! - mondta Reo.

Kis hezitálás után felállt, aztán egy pokróccal jött vissza. Megállt előttem a fejével meg biccentett egyet. Vettem a célzást. Kedves volt tőle, hisz még arra se lett volna erőm, hogy felemeljem azt a takarót. Így csak eldőltem ő meg szépen betakart. Persze pár másodperc után már aludtam is.

Másnap fél kilencfelé keltem fel, bár nem sokat aludtam. Részben a kanapé kényelmetlensége miatt, de főleg, mert ma elmegyünk megkeresni a névtelen lányt. Reo már nem volt a szobába, ezért megtámadtam a fürdőszobát. Sosem esett még ilyen jól a tusolás, kár hogy hamar elfogyott a meleg víz. Reo már a szobában volt, amikor megint kimentem. Három tál... Valamilyen ételféleség volt előtte. Valami pépes. Hitetlenkedve néztem a tányérokat, hátha megmozdul a benne lévő valami.

 - Az íze nem olyan borzasztó, mint a kinézete. - biztatott Reo nagy vigyorral.

 - Ha te mondod... - mosolyogtam és leültem mellé.

Nem mintha annyira éhes lettem volna. Ha arra gondolok, hogy visszamegyünk arra helyre és kiderítjük mi történt Maximmal, görcsbe rándul  gyomrom az izgalomról. Nagy nehezen felemeltem a kanalam és belemerítettem az ételbe. Az íze, valami borzasztó volt.

 - Na, jó, ugyan olyan rossz. - nevetett nagyot Reo.

 - Köszi, ez jól esett. - kicsit oldalba ütöttem, amitől megjátszotta, hogy nagyon fáj neki.

Örültem, hogy megint a régi. Jól elszórakoztunk még egy ideig, Aztán halkabbra vettük a beszélgetésünket, hogy Conort ne zavarjuk meg a pihenésben.

 - Szóval. Mikor megyünk? - kérdeztem komolyan.

 - Arra gondoltam, hogy megvárhatnánk, hogy a dilis felkeljen. Mégis csak ő állt hozzá a legközelebb.

 - Ilyen jó volt a kapcsolatuk?

 - Persze. Conor mindenhova követte. Szerintem őt tekintette a legjobban a családjaként. Igazából Maxim a palotában nőt fel, de nem úgy, mint Conor. Őt önszántából hozták ide a szülei, máris születése után. Alicia saját fiaként tekint rá. Neki volt a legnehezebb, amikor eltűnt. Az egész neve Yume Maxelim. Csak egy évvel idősebb nálam.

Látszott rajta, hogy nem szívesen beszél róla. Persze néha elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett.

 - Mikor tűnt el? - kérdeztem gondolkozás nélkül. - Bocsi.. Ha nem akarsz, nem kell róla beszélned.

 - Semmi gond, nyugi. Meg fogom találni. Lehet, jobb lenne, ha Conort nem hoznánk magunkkal. Csak izgulna, és nem tudna rendesen gondolkozni.

 - Igazad lehet.. - szomorúan néztem Conorra. Olyan nyugodtan aludt. Nem akarnám, hogy rosszabb legyen az állapota.

 - Felhívom Aliciát, hogy kicsit később megyünk haza.

Azzal ott hagyott, a csendes szobában. Odamentem az ágyhoz és leültem a szélére. Valahogy jól esett, ott lenni. Conor is biztos arról álmodik, hogy mi esz otthon a barátaival.

 - Fel kéne hívnom Harut. Lehet, elhúzódik a "táborozás".  - suttogtam Conornak, mintha meg hallaná. De olyan mélyen aludt, hogy egy ágyúval sem keltettem volna fel.

Még mindig rosszul esett, hogy nem mondhatta, el a bátyámnak, hova is megyek igazából, de csak idő kérdése az egész.

Lementem az előtérbe és tárcsáztam a számot. Haru hamar felvette, jó volt megint hallani a hangját. Talán tíz percig beszélhettünk, aztán le kellet tennem, mert Reo hívott, hogy készülődjek. Nem sokára elindulunk a saját kis küldetésünkre.