20. rész

 Szélsebesen futottam fel az emeletre, lelki szemeim előtt lejátszódott az eddig történtek. A képkockák megállás nélkül pörögtek bennem, mint egy ringlispíl, majd megállt, megfogtam az ajtón a jéghideg kilincsét és beléptem. A hangok eltompultak, sötétség ülepedett a szemeimre.

 Csak pár percig lehettem eszméletlen, de amikor az érzékeim kezdtek felélénkülni, csak duruzsolás hallottam, néhány életlen fényponttal a szemem előtt. Első, ami élesen kirajzolódott az Sherly érzelemmentes, fagyos tekintete volt. Aztán egy nagy meleg kezet éreztem a homlokomon, lágyan megsimogatott. Becsuktam a szememet és hagytam magamnak, hogy átjárjon ez a kellemes érzés. Azt hittem még mindig álmodok, ekkor belém döfött az érzés, amiért annyira siettem. Felugrottam az ágyban, a víz levert és ziháltam. Conor ült mellettem, kezét félig a levegőben tartva, megdöbbenve figyelt. Reo és Maxim is minket figyelt az ágyról.
 - Nagy baj van! – vágtam a közepébe, késlekedés nélkül. – Most beszéltem a bátyámmal, nagyi már két napja otthon van! – próbáltam nagy levegőket venni, de valahogy nem tudtam uralkodni magamon.

 - De ez jó hír. – értetlenkedett Reo, majd Conorra nézett. – Szerintem még fáradt.

 - Ne nézzetek hülyének! Arról van szó, hogy Alicia máris szólt volna, de amikor hívtam nem vette fel, se a telefonra, se az amulettre nem reagált. – mutogattam a levegőbe, végül akaratlanul is, de Reora néztem. – Celina se adott választ.

A fiuk összenéztem és szinte egyszerre nyúltak a köveikhez és hívták a palotát, bárkit aki Aliciáék közelében lehetnek, de összes hívás fájdalmas csendbe torkollott. Szó nélkül elkezdtek pakolni, én is így tettem. A srácok kezei remegtek, Reo összeráncolt szemöldökkel dobálta a ruháit egyik helyről a másikba, aztán az egész kupacot felrúgta és elkáromkodta magát. Conor kicsit higgadtabban pakolt, de arcáról ordított az aggodalom.

 - Baj történt Aliciával és Celinával? Mondjátok, mit segítsek! – fogta meg a vállamat Maxim, akár mennyi ideig is volt elválasztva Aliciától neki is remegett a keze.

Nem volt szívem azt mondani, hogy csak hagyjon minket, mert amúgy se tudott volna sok mindent csinálni vakon. Látszott rajta, hogy bűntudata volt. Én is magamat okoltam volna, voltaképpen magamat okolom. Ha csak Conor és Reo jött volna, már rég otthon lehetnének. Sherlyéket is hamarabb megtalálták volna. De ez már mindegy volt akkor. A táskám cipzárját behúzva fordultam oda hozzá.

 - Ha lemennél a portára és fizetnél, ameddig végzünk, megköszönném. – mondtam kedvesen, de hangom remegett.

 - Máris, Sherly gyere te is! – mondta és indult is. Közben Sherly kezébe nyomtam a pénztárcámat.

 - Hogy haladtok?  - kérdezte Reo, akinek már a hátán volt a táskája.

 - Készen vagyok, nem gond, ha itt marad valami. – mondta Conor egy utolsó pólót dobva a táskájába. 

 - Hmm… minden oké.  – válaszoltam, könnyeimmel küszködve. A koszos, kopott padlót, vagy a régi tapétát a falon tanulmányoztam, csak ne kelljen rájuk néznem.

Ha nem lettem volna, olyan gyenge, hogy elájulok a pániktól, már rég úton lehetnénk. Igen. Ez teljesen az én hibám.

 - Ne legyen bűntudatod. Keveset aludtál az elmúlt napokba, ez túl sok volt neked hírtelen.  – mondta Reo, már a kilincset fogva. Bátorítóan mosolygott rám, hálás voltam, hogy minden erejét megfeszítette ezért a gesztusért. Aztán visszapillantottam a foszlott szőnyegre.

 - Nem azért volt ez a küldetés, hogy ne félj semmitől, hanem, hogy felmérd a helyzetet, mikor is kell félni. Kitalálom: neked ez a legnagyobb félelmed, és gyengeséged. A szeretteid. – Conor szavai kalapácsként sújtottak le rám.

Felnéztem, amit megpillantottam az Conor és Reo önbizalommal teli arckifejezése volt. Vibráló kisugárzással, első, ami eszembe jutott, hogy ezek a fiuk csodálatosak. Conor a kezét nyújtotta felém, elindultam az előttem lévő ajtó irányába, ezen túl magabiztosan, abban a tudatában, hogy semmi gond nem lesz. Megfogtam Conor kezét és elindultunk az előtér felé.

Maxim és Sherly az ajtó előtt várt minket, a pultosnak csak odaintettünk és megköszöntük a vendéglátást. Kilépve az ajtón döbbentünk rá, hogy borzasztóan hosszú lesz az út hazafelé. Időnk meg nincs rá, hogy szerezzünk egy kocsit, vagy valakit, aki elvisz minket.

Muszáj volt gyalog elindulnunk. A szürke város lakói gratuláltak nekünk, néha még tapsoltak is. Őszintén örültek nekünk, furcsa volt ezt érezni. Többiek egy percre megfeledkezhettek a gondokról és veszélyről, beleélhették magukat a helyzetbe. De amint átléptünk a város másik részébe a légkör fagyos lett körülöttünk, az emberek meg se próbálták elrejteni, hogy mennyivel felsőrendűbbnek gondolták magukat. Végignéztem magunkon. Reon egy sima ujjatlan volt, vállán hanyagul lógott a táska, nyakán egy ér feszült és dudorodott ki. Fekete haja, már megnőtt annyira, hogy zavarja a szemét, ezért kezével néha a feje teteje felé simította, ahonnan a kósza tincsek visszaestek a szemébe. Conor megszokott piros pulcsijában volt, félig felhúzta, nem volt ideje pólót venni alá. Ujját feltűrte a könyökéig. Idő alatt neki is nőtt egy picit a haja, legalábbis a forgó, amitől mindig felállt néhány tincs eltűnt és már hátra tudta simítani azon az oldalon, hogy ne hulljon a szemébe. Teljes higgadtsággal az arcán tűrte a beszólásokat, és gonosz tekinteteket. Nem úgy, mint, Sherly. Idegesen pislogott körbe, várta mikor támadnak rá. Maxim karjába kapaszkodva ment mellettünk. Nagy meglepetésünkre egy idősebb asszony állt meg előttünk. Haját összekontyolta és régies hosszú ruhát hordott.

 - Ti vagytok a kiválasztottak, ugye? – remegő hangon kérdezte, eléggé hangosan, ahhoz, hogy mindenki figyelmét felhívja maga körül.

 - Elnézést, hölgyem, de sietünk. – mosolygott Conor, mi bólintottunk. Elmentünk a néni mellet, aki utánam fordult és a pulcsim szélét kezdte húzogatni.

 - Segítek nektek! Tudok egy gyors utazási módszert. – mondta. Arcán még mindig mosoly volt, ami nem nagyon akart eltűnni. A többiekre néztem, akik tanácstalanul figyeltek.

 - Nagyon megköszönnénk. – hajoltam vissza az alacsony nőhöz. – Tomoshika Nako vagyok. Ők a barátaim.

 - Ginta Reo a nevem, ha nem haragszik sürgős dolgunk van. – elég ingerültre sikerült ez a bemutatkozás.

 - Máris, máris, fiatalok. Gyertek utánam. – megfordult az asszon és intet maga után.

Mi szó nélkül követtük. Már a város szélén jártunk, ez mező felé mentünk, amikor kezdett eluralkodni rajtam az idegesség.

 - Conor, nem tetszik ez nekem. – kicsit lemaradtunk a többiek után. – Nem ismerős neked valahonnan ez a nő?

 - Én is ezen gondolkoztam, de nem lesz semmi gond. – válaszolta kis hallgatás után. – De nincs nagyon más választásunk.

 - Igaz…

Már a városon kívül jártunk. Egy szántóföld végében lévő házhoz vitt minket a nő. A ház előtt ismerős kocsit vettünk észre. Conorral egymásra néztünk, mindketten kikerekedett szemmel néztünk körbe, tudtuk hol vagyunk.

 - Hát, sziasztok, gyerekek! – hallottunk egy ismerős dörmögő hangot a hát bejáratától. Máris odafordultunk.

Nem más, mint Karl állt a küszöbön. Hosszú szakállát simogatta, mint mindig. Öröm volt újra látni egy ismerős arcot.

 - Rég láttuk egymást! – intett máris Conor. – Srácok, ő Karl, ő hozott minket el idáig.

Conor nagy lelkesen húzta közelebb az öreghez a többieket. Már attól boldogabb lettem, hogy láttam, hogy élénkül fel a mosolya és az életkedve. Ezzel én is kicsit feltöltődtem energiával. Nem hallottam rendesen a beszélgetést, mert hátul maradtam, de el tudtam képzelni, ahogy Reo nagy nehezen és a lehető legudvariasabban bemutatkozik, ahogy Maxim előveszi mosolyát, Sherlyvel az oldalán. Biztos voltam benne, hogy már rá is kérdeztek a szemkötőre és a hajára, mert Conor kínos mosolygást villantott, Maxim meg megigazította a kendőt, de a hangulata nem változott. Karl, pedig nem kérdezett többet, nem avatkozott be mások ügyébe. Conor intett, hogy menjek én is a társaságba, lelkes mosolya kihatott rám. Bólintottam, hogy máris megyek.

 - Rendes fiúnak tűnik, mintha csak Karlt látnám fiatal korába. – az idős néni tűnt fel mellettem elmélyedve gondolataiba.

 - Conor? Igen, ő nagyon „rendes”. – mosolyogtam. – Elnézést, még nem kérdeztem meg a nevét. Karl az utunk alatt, mutatott önről képet, nagyon lelkesen mesélt.

 - Hívj csak Lilinek. – egy elszabadult tincset fújt a gyenge szél a homloka közepére, amit egy gyenge mozdulattal a füle mögé tűrte.

 - Rendben, köszönjük, hogy elhozott minket ide. – mondtam. Jó érzés fogott el, amikor ránéztem, mindig a nagyi jutott róla eszembe. De nem tudtam elfelejteni, hogy mennyire sietnünk kell.

Conorra pillantottam, aki nagy karmozdulatokkal mesélt valamit Karlnak, Reo a fejére pöckölt, amitől nevetni kezdtek. Mosolyra húzódott a szám.

 - Szóval… elmondod majd neki? – kérdezte halkan Lili.

 - Hmm? – értetlenül álltam, figyeltem tovább a többieket.

 - Conor, úgy hívják, nem? Elmondod majd neki, hogy szerelmes vagy? – kérdezte megint, amitől teljesen ledöbbentem. Fejembe szállt az összes vér, úgy fordultam hozzá.

 - Sz-szerelmes? Ha-ha… én, dehogy… - erőltettem magam, de mikor láttam, hogy nem használ abba hagytam és halkabban folytattam. -…Még nem vagyok kész rá. Kérem, ez legyen a kettőnk titka.

 - Az lesz, aranyom. – mosolygott huncutul. – De csak hogy tudd, láttam, hogy mennyire védett téged, amikor jöttünk. Nem bízott bennem, amiért persze nem vagyok mérges.

 - Hmm… - mosolyogtam. – Menjünk oda.

Miközben oda sétáltunk a többiekhez belegondoltam, hogy nem kettőnk, hanem hármunk titka ha, Reot is beleszámítjuk. Beszélgettünk még pár percig, végül bementünk a házba és leültettek minket a nappaliba. Karl és Lili eltűnt egy másik szobába, mikor visszatértek egy kalitkát hoztak magukkal, benne egy apró piros madárral. Letették elénk az asztalra, majd ők is helyet foglaltak.

 - Visszatérve a komoly témára, gyerekek. Ígéretünkhöz híven a leggyorsabb utazási módszert mutatjuk meg nektek.

A szívem a torkomban dobogott, a többiek is feszülten ültek, nem volt időnk bájcsevejre, azonnal indulnunk kell. Lili fájdalmasan remegő keze a kalitkára mutatott. A kis madár vígan dalolt, gyönyörű volt, amibe beleborzong az ember, ha meghallja. Reo eszmélt fel közülünk a leghamarabb és odahajolt a kis tollashoz. Gyanúsan kandikáltam az öregekre, a leggyorsabb módszerez az icipici madárka? Nehezen hittem el, ahogy Sherly is. Hitetlen grimasszal az arcán nézett körbe, mit sem foglalkozva Karlék lelkes mosolyával.

 - Szóval… EZ lenne az? – mondta Reo jól megnyomva a kételkedése jelét.

Mindannyian osztoztunk az érzésein. De belegondolva, ebben a világban minden megtörténhet.

 - Még nem hallottatok a Rinki madárról? – kérdezte meglepődést színlelve Karl.

 - Ha halottunk róla, valószínűleg nem lennénk kétségbe esve! – Reo hangjában csúfolódás kis szikrája jelent meg. De részben igaza volt, sietünk, nem volt időnk viccekre.                  

 - Elnézést Reo hangneméért, de mint frusztráltak vagyunk. Fontos dolog miatt sietünk és nincs sok vesztegetni való időnk. Ha nem bánja, hálásak lennénk, ha elmagyarázná. –Maxim profi módón beszélt. Karl arca komolyra váltott, vonásai megkeményedtek, de felesége örök mosolya a helyén maradt.

 - Értem. A Rinki madár, egy, még a háború időszakában felfedezett élőlény. Akkor elég gyakori volt. Ma már csak pár van a világon, ezt is beleértve. Remek utazási és felderítő eszköz volt akkoriban, sok csatát meg is lehetett nyerni vele. Még a nagyapámé volt ez a kis jószág, ő is a felderítők közé tartozott. – mesélte Karl, ahogy előjöttek az emlékek hol meglazult, hol megfeszültek ráncai.

 - De, a háború már majdnem 150 éve vége. – jegyezte meg Conor.

 - Igaz, de amiről a polgárok nem tudnak az, az, hogy a csaták befejezése után még, vagy 50 évig tartottak a kivégzések, felderítések, megfigyelések. Sok „eltűntnek” nyilvánított falu a lerohanások miatt vált eggyé a földel.

 - Ez borzasztó. – mondtam ki, amire mindenki gondolt. Ezt nem tanították Conoréknak történelem órán.

Mindenki hallgatott, belegondoltunk, hogy milyen lehetet akkor, vagy sajnálattal néztek őseikre. Kíváncsi lettem, hogy egy távoli ősim is járt-e már itt, és ha igen, akkor, lehet pont a hámorú alatt.

 - Ha már a csatában is használták ezt a madarat, akkor hogy lehet, hogy még él? – kérdezte Conor, ami eddig meg se fordult a fejembe. De igaza volt, kicsi és esetlennek tűnt kis fekete gombszemeivel.

 - Majdnem ezer évig élnek, de csak 100 évente raknak egy tojást. Sajnos kihalásra vannak ítélve. A háborúban majdnem mindet megölték. Vagy az akkoriban gazdag, elkényeztetett kölykök házi kedvencként tartották, akik nem foglalkoztak velük, végül meghaltak.

 - Gusztustalan. – csúszott ki a számom, sose szerettem azokat a hisztis gyerekeket, most talán még rosszabbak.

 - Ezért szeretnénk, ha vele mennétek és gondoznátok. Több szükségetek van rá, mint nekünk. Őszintén megmondjuk, nincs sok időnk hátra, mindketten tudjuk. Ti viszont fontosak vagytok az emberek számára. Ha itt maradna, és mi meghalunk, akkor kis idő után ő is elpusztul. A Rinki madarak nagyon ragaszkodó fajták. De ha találunk egy tökéletes gazdát… nem is, társat neki, akkor nyugodt szívvel engedjük el. – Lili mondanivalója közben könnyezett, ahogy én is.

 A gombóc, ami fojtogatott egyre csak nőtt, miközben Lili kinyitotta a ketrecet, a kis madár kirepült belőle és vígan röpködött. Végül megpihent az öreg néni vállán. Nem csak engem, Karlt és a többieket is meghatotta. Persze, Reo férfiasan tűrte, de neki is megremegett a szája sarka. Sherly, akár el akarta rejteni érzelmeit, akár nem, könnyei legördültek. Maximmal egymás mellet ültek, ezért alig észrevehetően, de fogták egymás kezét. Conor csak mély levegőt vett és összeszedte magát.

 - Köszönjük, hogy megbíznak bennünk. Örömmel gondját viselnénk. – mondta a lehető legszebben megfogalmazva.

 - Menjünk is ki a ház mögé, megmutatjuk a Rinki igazi erejét. – állt fel komótosan Karl. Mi is lassan követtük, eddig fel sem tűnő, bicegő járását.

 Ahogy kiértünk a kertbe és felsorakoztunk egymás mellé. Lili állt meg előttünk. Köténye zsebéből egy kerek csengettyűt húzott elő és háromszor megszólaltatta. A vállán ülő kis madár hirtelen felrebbent az ég felé, majd mintha égett volna a tolla, kis teste megnőtt, nyaka megnyúlt. A tűz, amiből átalakult, mellkasából lefelé terjeszkedett, amiből végül lábak jelentek meg, hátsó lábai, ami nemrég még, kicsi gyenge csupasz madárlábak voltak, megerősödtek és pikkelyben végződtek. Szárnyai az ég felé csaptak, immár hatalmasra nőve. Fordult néhányat a hatalmas magasságban, ahol csak egy kis pöttynek látszódott, végül zuhanni kezdett egyenesen felénk. Mielőtt elérte volna a földet nem sokkal a fejünk fölött kanyarodott megint fel, amitől összerezzentem és szorosan becsuktam a szemem. Mikor kinyitottam a szemem Conor széles vállait láttam. Felfelé nézett, a madarat, vagyis ami lett belőle, azt csodálta. Az a lény puhán landolt Lili mellet, aki rezzenéstelen mosollyal fogadta. A többiek máris elkezdtek közelebb menni. Conor pedig felém fordult.

 - Jól vagy? – kérdezte fél mosollyal az arcán, amit imások.

 - Persze… köszi. – válaszoltam kicsit gyengén. Máris visszafordult és közelebb ment Liliékhez.

Én meg ott maradtam és vörösödtem magamban. Pár másodperc után összeszedtem magam és közelebb mentem. A lény nagyobb volt, mint gondoltam. Feje magassága kicsit kevesebb, mint 3 méter lehetett, teste egy sárkányéra hasonlított szépen ívelt hátával és pikkelyeivel, ami csillogva tapadt a bőréhez. Csőre megcsillant a napfényben, ahogy felemelte fejét. Szeme zölden világított, és a benne lévő kis csík fel-le járt, ahogy nézelődött. Teste hosszú farokban végződött, amivel most, mint egy macska, lágyan csapkodott. Felemelő látvány volt.

 - Ő lenne, a mi kis drágánk. – mosolygott Karl. -  Magasságában 2 méter 50 centi. Hosszában 4 méter, ha a farkát is számoljuk majdnem 5. Csőre és karmai pengeélesek, még úgy is, hogy nem használta már lassan 10 éve. Szeme éles, mint a sasé, ahogy a füle is. Izmai erősek, hátán egyszerre 6-7 ember fér el. Ne tévesszen meg a karcsú testalkat, és vékony farok. Akár egy héten keresztül is tud repülni, vagy menni megállás nélkül, és ha megcsap a farkával, abból bizony csonttörés lesz, még ha gyenge és véletlen is volt. Én már csak tudnom, egyszer sétálás közben hirtelen megfordult én meg pont az útjában voltam. Nem volt szándékos és semmi erő nem volt benne, de egy bordám repedt meg a kezem meg eltört. Pedig láthatjátok, nem vagyok az a vézna ember. – sorolta a tudnivalókat Karl, ahogy körbejárta az állatot. Ahogy meg akarta érinteni a lány félreugrott és kicsit felkiáltott.

 Ijedten léptem hátra, ahogy a többiek is megrezzentek. Egyedül Maxim nem volt ideges, csak állt és hallgatta a történéseket. Sajnáltam, hogy nem láthatja ezt a csodás látványt.

 - Nyugi aranyom, semmi gond. – csitította Lili a lényt. Oda ment hozzá, amire lehajtotta hatalmas fejét és hozzá dörgölődzött az apró nőhöz. Nem volt ellenséges, se távolságtartó, mintha egy kezes bárány lett volna. – Gyerekek, gyertek közelebb. A Rinki madár, csak azt az embert fogadja el, akit gazdájának tart, vagy akit barátnak mond a gazdája. Továbbá, a Rinki madár, magának választ gazdát, de csak akkor, ha azt a parancsot kapja. Miután egyszer választott magának, nem hallgat többé a régire. Nagyon engedelmes állat, de ez is a gyengéje. – simogatta buksiját Lili.

 - Hogy-hogy öné lett a madár és nem Karlé? – kérdezte Reo, kíváncsian.

 - Karlé volt. – hangzott az egyszerű válasz. – Régen veszélyes volt ez a környék. Karl pedig mindig úton volt a munkája miatt. Ezért parancsot adott neki, hogy válasszon újgazdát, ami én lettem.

 - Értem. Most pedig, megint választani fog? – kérdezte megint Reo, aki egyre jobba izgult.

 - És ha egyikünket se választja? – kérdeztem én is, mert ez is megtörténhet.

 - Mindig választ. Nem tudjuk mi alapján, de választ. – válaszolta Karl.

Feszülten egymásra néztünk mindannyian és közelebb léptünk a madárhoz. Felsorakoztunk egymás mellett, én középen álltam Reo és Conor között. Mindketten magasabbak voltak, mint én. Ahogy felnéztem rájuk szinte éreztem, hogy csak úgy vibrál körülöttük a levegő. Conor rám nézett és mosolygott. Próbálta minél jobban elrejteni az izgatottságát. Lili oda vezette elénk a Rinkit és súgott valami a fülébe, amire az állat hátrébb ugrott tőle és ijedten nézett minket.

 - Ne féljetek, most fog választani! – kiáltotta kicsit távolabbról Karl. Lili is oda ment mellé és figyelt.

  Szívem úgy dobogott, mint még soha, gombóc megint a torkomban volt. A Rinki teljes erővel kezdett rohanni felénk.

19. rész

A fogadó felé, nagyon sokan megbámultak minket. A hideg rázott a fagyos tekintetektől. De igazából csak Maximot nézték meg, vagy felismerték az egy évvel ezelőtti incidensből, vagy azt figyelték, hogy a haja fehér, szeme pedig le van kötve. Valószínűleg az utóbbi. Kicsit rá pillantottam. Arcáról nem távozott az elejétől tartó mosolya. Ha belegondolok, hogy még csak 16 éves. Ráncai ugyan nem voltak, de a fehér haj öregíti. Eltöprengtem, hogy Sherly is 16 lehet-e?

 - Biztos tudsz segítség nélkül menni, Maxim? – kérdezte kicsit aggódva Reo. Szeme sarkában megrándult egy gödröcske.

 - Persze, nincs gond. – mosolygott Reo felé, nyugodt, kellemes hangon. – Milyen vicces, hogy most te próbálsz megvédeni engem, pedig régen ez az én feladatom volt.

 - Ez megváltozik! Így is kínos volt, hogy fiatalabb vagy nálam mégis megvédtél.

 - Így is csak pár hónappal vagy idősebb. – válaszolta Maxim kicsi gúnnyal a hangjában. Sherly nyugtalanul nézelődött, mintha csak azt várná, mikor ugrik elő valaki és menti ki ebből a zavaros helyzetből.

Így elnézve őket, olyan volt, mintha sose választották volna el őket, csak Maxim elment volna egy hétvégére. Conor is biztos örülni fog neki. Nagymamám is már biztosan jól van. Reménykedtem, hogy így legyen. Most hogy bele gondolok, Conort egyedül hagytuk a szállóban. Valószínűleg felkelt már.

 - Mindjárt a fogadónál leszünk. – mondta Reo. Egy percig sem abbahagyva a túlzott óvatosságot. Akár egy porcicától is megvédte volna ebben a helyzetben Maximot.

 - Még nem szeretnék oda érni. Olyan rég sétáltam emberek között, egy kicsit maradjunk még. – tekerte a fejét Maxim, mintha csak körbe nézne. Eljátszhatott a gondolattal, és érzéssel, ahogy visszaemlékezett milyennek is látta, amikor jött a küldetésre.

 - Rendben, de én felmegyek. Összepakolok egy kicsit. – mondtam, majd megálltunk egy helyben. Feszengve figyeltem, a lányt, nem akart ott lenni, nem akart a külvilágról se tudni.

  - Sherly? Jössz velem? – vonalai megrándultak, lassan beoldalazva Maxim mögé.

  - Én… nem szeretek elmenni Max mellől… ha nem baj velük mehetek? – félénken kérdezte ezt tőlem a szemkontaktust se tartotta hosszasan, persze nem sértődtem meg. Nem ismer engem, és amiket átélt nem nagyon érezheti jól magát ebben a világban. De biztos megváltozik majd az idő során. Majd megmutatom a világ szép oldalát is.

 - Nem gond. Akkor fent találkozunk! – nagy lendülettel megfordultam és integettem hátra. Bár nem szerettem egyedül sétálni ebben a városban, lever tőle a víz, de minél hamarabb fel akartam érni Conorhoz.

Még hallottam pár mondatot, amit mondtak egymásnak, közöttük volt az is, ami már egy ideje foglalkoztat. „Conornak lassan teljesül a jóslat”. Reo pont így mondta, de még mindig nem tudok semmit arról a fontos jóslatról. Gyomrom megrándult arcom elkezdett melegedni, de össze kell szednem magam. És az a tény, hogy Conorról van szó, még jobban frusztrál. Inkább nem is akartam foglalkozni vele, ezért siettem fel a szobánkba, a pultnál lévő hölgyhöz is csak félig odafordulva köszöntem. Ő csak lassan intett, mint egy bábu, üres, fagyott tekintetével. Rápillantottam az órára. Délben mentünk el és most van fél öt. Nem is tartott olyan sokáig, mint ahogy tűnt. Mosolyt csalt az arcomra a gondolat, hogy mindjárt vége. Megálltam az ajtónk előtt, hogy kifújjam magam, aztán lenyomtam a régi rozsdás kilincset és beléptem a küszöbön.

Conor az ágyon ült, lassan felém fordult ijedt tekintettel. Végül az is elpárolgott és vonásai meglazultak. Beljebb léptem, megvárta, hogy becsukjam az ajtót, csak utána állt fel. Bűntudat apró lángként csapott meg.

 - Megijedtem, hogy nem vagytok itt. – mondta csendesen, aztán elindult felém. Szemeit véletlenül se vette le rólam, ami nyomasztóan hatott.

 - Ugyan, Reoval csak… - kezdtem, de elhatároztam, hogy Maximot meglepetésnek tartogatom. – Elmentünk sétálni. Ő még kint maradt. Jobban vagy? – mosolyogtam a lehető legnyugodtabban.

 - Nem emlékszek semmire az után, hogy kijöttem az ajtómon. De már jól vagyok. – élénkült kicsit fel. De felhúzta a szemöldökét és gyanúsan nézett rám.

 - Ennek örülök. Kérsz valamit enni? – kérdeztem, és már az ajtó felé fordultam. Minél hamarabb szabadulni akartam. – Van lent valami gyümölcsféle is.

 - Nem kérek most semmit, köszi. – hangja olyan más volt, mint szokott, hogy ki akartam menni a szobából. Eszembe jutott, az amikor, Reoval összevesztek itt és megcsókolt. Arcom megint forrósodott. Most meg kettesben vagyunk, igaz, hogy bocsánatot kért, de akkor is zavarba hoz. Több mint zavarba, a világból is kiugranék.

 - Nyugi, most nem fogok semmi olyat csinálni. – mondta, kicsit a régi hangnevében. Huncutul nézett félre.

 - Miről beszélsz? - mosolyt erőltettem magamra, de éreztem, hogy arcom ellenáll.

 - Tiszta piros az arcod. Eléggé észrevehető. – mosolygott, aztán elém lépett.

Lejjebb fordítottam a fejemet és inkább néztem a padlót. Nem is sejtettem, hogy ennyire lerí rólam, hogy éppen min jár az agyam. Rengeteg érzés kavargott bennem, de a megalázottság volt a legerősebb.

 - Csak vicceltem, na. Nem kell máris duzzogni. – kuncogott.
De számomra ez gúnyosan hangzott, persze nem annak szánta.

 - Nem is duzzogok. – nevettem el magam. – Csak zavarba hoz…

Próbáltam a legegyszerűbben megoldani a helyzetet, mosolyogtam. Mindig beválik. De a fejem megint kicsit lejjebb biggyesztettem. Mire Conor kicsit berogyasztotta a térdét, hogy egy magasságba legyünk, aztán az arcomra nézett. Együtt érzőbb tekintete volt, de nem bírtam még azt a közelséget sem. Erre elfordultam, ő követte a mozgásom és oda hajolt hozzám. Nyakamon éreztem a lehelete melegségét. Libabőrös lettem, kényszert éreztem, hogy egy kicsit, csak ez pillanatra ránézzek.

 - Megígérem, hogy többet nem teszek olyat. – huncut mosoly jelent meg az arcán, amire akaratom ellenére is elmosolyogtam.

 - Oké, oké, csak ne hajolj ilyen közel! Zavarba hoz. – nevettem, amire ő felegyenesedett. Megkönnyebbülés volt a rendes magasságában tudni, de egy kis csalódottság szúrt belém.

Nagy lendülettel lehuppant az egyik kanapéra, és megpaskolta a mellette lévő helyet. Én is leültem, de előtte letettem az asztalra a markolatomat. A szoba először dohos illata mostanra már teljesen elszállt, bár az ablak még mindig nyitva állt, beengedve a kósza kellemes szellőket.

 - Szóval, hol voltatok Reoval? – kérdezte kis hezitálás után. Egyenesen előre tekintett, mintha csak összefüggést keresne az előttünk lévő, poros képek között.

 - Csak… sétáltunk. – vágtam rá egyből, ami eszembe jutott.

 - Ahaaa… sétáltatok, mi? – gyanúsan mosolygott az ajtó felé.

 - Komolyan! És majd jön, egy kis meglepi is. – vigyorodtam el. De nem voltam hajlandó ennél is többet mondani.

 - Na, kezd egyre izgalmasabb lenni. Mikor ér vissza? – kérdezte az ablakra nézve. De most mintha, kicsit komolyabban beszélt volna. Talán titkolnak előlem valamit.

Az ablakon beszűrődő fénysugarakban táncoló porcicákon merengve méláztam a válaszon.

 - Hát, azt mondta még egy kicsit kint lesz… De nem sokára itt lehet.

 - Nagyszerű. – mondta egyszerűen, és végignézett rajtam. Mintha csak egy mércét emelt volna, hogy megfelelek-e az elvárásainak. – Most egy nagyon komoly dologról fogok mesélni neked.

 - Hmm? – meglepődtem, hogy ilyen hirtelen átváltott komolyra, pedig előbb még teljesen komolytalanul beszéltünk. – Rendben, mond csak.

 - Arról van szó, hogy te nekem…

Ekkor hatalmas zajjal berobban Reo, de egyedül, odaugrottam hozzá, ő pedig a háta mögé biccentett. Arca kipirosodott a nevetéstől, energiáit még én is megéreztem, pedig nem vagyok valami ügyes az érzékelésében.

 - Kint vannak. – súgta nekem.

 - Rendben. – válaszoltam halkan.

 - Miben mesterkedtek? Különben is Reo legalább kopoghatnál...

 - Erre most nincs idő, Conor! Nagy bejelenteni valónk van Nakoval. – kezdte Reo, amitől kicsit elnevettem magam, mert ez úgy hangzott mintha valami házasságot jelentenénk be. Reo hivatalos arckifejezéssel tárta szét a karjait. De Conor is így értelmezte, mert leesett az álla.

 - Hogy mi?! – kérdezett egyből vissza.

 - Ne vágj a szavamba! Ahogy említettem nagy bejelenteni valónk van. – itt megint hatásszünetet tartva, élvezte, hogy Conor mindjárt felrobban az idegességtől. – Haza hoztunk neked valakit, vagyis valakiket.

Conor egy szót sem értett ebből, de mikor Maxim és Sherly belépett az ajtón, teljesen ledermedt. Nem kezdett el könnyezni, se nevetni, se semmi. Csak csendben állt és nézte a régi barátját. Egy örökkévalóság játszhatott le benne, mire reagálni tudott bármit is.

 - Nahát, Conor, még mindig ugyan úgy fogadod a meglepetéseket. – vigyorgott Maxim. Meleg, barátságos kisugárzásával.

 - Max. Hogy…? – dadogta, végül mégis csak elindult felé és átölelte. Gyenge volt, majd megerősödött. Apránként szívta magába a felismerést az igazságról. – Hiányoztál…

 - Te is nekem. – válaszolta Maxim. Kicsit komorabb hangon, mint eddig.

 - Most már eldönthetjük, hogy ki az erősebb. – nevetett fel Conor. Erőteljes őszinte mosolyával, amit annyira szeretek. Ekkor neki is előbújtak a könnyei és még jobban belekapaszkodott bajtársába.

 - Igen…

Később Sherly is megismerkedett Conorral. Végig félénk, elveszett tekintettel figyelte Conort, hogy mennyire fontos neki Maxim és hogy mennyi mesélni valója van. Neki is elmesélték a történetüket, amit nagy figyelemmel hallgatta végig Conor. Ahogy elnéztem a fiukat, eszembe jutott, hogy mennyire hiányzik a bátyám. Nagymamámról nem is beszélve. Az önfeledt társalgást nem akartam zavarni, ezért csak Reonak súgtam oda, hogy telefonálok egyet. Lementem az előtérbe és tárcsáztam bátyám mobilját. A „táborból” még maradt idő, szóval nem kések otthonról. Amint felvette a telefont mély hangja boldogsággal töltött el. Jó volt újra beszélgetni vele. Elmesélte, hogy majd elmegy ő is nyaralni Nellivel. Azt is mondta, volt egy fesztiválon, ami nagyon jól sikerült. Aztán csupa olyan dologról mesélt, amihez nem értek, vagy nem érdekel, de akkor is jó volt beszélni vele. Bármiről is volt szó, élveztem. Végül egyik mondatán megakadt a figyelmem.

 - Ismételd megint, amit mondtál az előbb! – vágtam rá egyből. Egy ütemet kihagyva a szívem.

 - A koncerten drága volt a sör. – ismételte felháborodott hanggal. – De ez természetes a koncerteken mindig drága.

 - Nem azt! Amit előtte mondtál! – idegeskedtem. Féltem, hogy esetleg rosszul hallottam.

 - Ja! Azt hogy nagyi haza jött a barátnőjétől? – mondta, totális természetességgel. Mintha nem tudná, hogy a nagyi eltűnt hetekre. – Azt mondta, hogy a barátnőjével egy különleges táborba mentek, amit kicsit sem értek, de ez biztos valami csajos dolog.

Ez volt ő, a bátyám, aki mindent lazán vett. Egyszer el kell mondanom neki ezt a világot is. Kíváncsi leszek, arra mit reagál.

 - Mikor ért haza? – mély levegőt vettem és nyugalmat erőltetve magamra kérdeztem.

 - Tegnap kettő fele, miért? – válaszolta elkalandozva. Valószínűleg pont főzött, vagy játszott valami gépes játékkal.

 - Rendben, puszilom a nagyit, nekem most mennem kell. Szia! – mondtam és máris letettem a kagylót. Még elcsíptem egy köszönés félét, végül elnémult. Szívem a torkomban dobogott, éreztem, hogy leizzadok.

Elkezdtem csörgetni Aliciát, nem vette fel. Celinát is hívtam, de őt se értem el sehogy. Végül a nyaklánccal próbáltam hívni őket, mert azzal bármilyen távolsággal lehetett beszélni. Ereimben megfagyott a vér. Fejem lüktetett, úgy éreztem rögtön elájulok. Valami itt nagyon nincs rendben.

Nincs kapcsolódás.

18. rész

- Hiányoztál, Reo. – mosolygott, szorosan átölelve rég látott társát.

 - Miért nem jöttél haza? Mindenkinek hiányzol. – kérdezte Reo elfojtott rekedt hangon, végül elengedte barátját.

Ahogy elnéztem őket a boldogsággal teltem meg, mégis mardosott a hiányérzet. Nekem sosem adatot meg, hogy így örüljek egy barátomnak, bármennyi időre is váltunk el egymástól. Torkomban kis gombóc telepedett le, könnyeimet visszafojtva néztem ezt a meghitt pillanatot.

 - Nem akartalak bántani titeket. – Reo a lányra nézet, de ő nem adott választ. - A kendő a szememen. – mutatott Maxim a szemkötésre. – Emlékszel milyen erőm volt, igaz?

 - Igen, ha a szemedbe néztek le tudtad bénítani az embert, de csak ritkán használtad…. – válaszolta Reo, elgondolkozva.

 - Igen, mert sok energia kell hozzá. – fejezte be a mondatot Maxim.

 - Üljetek le, amíg mindent elmagyarázunk. – szólalt meg a lány aggodalommal telt arccal. Láttam már ezt a tekintetet. A bátyám sokat nézett így rám, mikor haza értem az iskolába, vagy a hétvégi délutánokat folyton egyedül töltöttem. Az aggodalom mellet, még törődés is megcsillant benne.

 - Rendben, Reo higgadj le és ülj ide. – mondtam, mert láttam, hogy Reo keze remeg.

Fogalmam sincs milyen érzések tombolhattak ekkor benne. Harag? Szorongás? Törődés? Vagy csak el akarta az egészet felejteni és végre otthon lenni, mintha semmi se történt volna? Azzal viszont tisztában voltam, és valószínűleg ő is, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Mindig ott lesz a tudatunk legkisebb darabkájába, hogy ez mind megtörtént.

 - Oké... – válaszolt.

A lány leültetett minket egy asztalhoz. Majd elfordult és egy másik ajtóhoz ment, kinyitotta és bement. A szobában csönd lett. Reo már készült felrobbanni az idegességtől, de tűrte, hogy Maxim vele szemben üljön, csöndben, nyugodt arccal. Lehet most akarta mindkettő fiú feldolgozni a tényt, hogy találkoztak és valószínűleg vissza fognak menni a palotába. A feszültség szinte tapintható volt. Nem kínos csönd, attól ez távol ált, inkább csendes felismerés, esetleg elfogadás. Megint bejött a szobába a lány egy tálcával, amin négy bögre, gőzölgő tea volt. Letette elénk, aztán Maxim kezébe is adott egyet. Végül ő is leült mellénk.

 - Most hogy mindenki itt van. Folytatnám a történetem. – kezdett bele kis hallgatás után.

Reo megrezzent és kisség előrébb hajolt. Valamiért olyan érzés fogott el, hogy nekem ezt nem lenne jogom tudni, hiszen meghatározó pont azok életébe, akik a családjának tekintik Maximot. Épp ezért próbáltam elrejteni a nyugtalanságot, ami szinte széttépett belülről. Persze a kíváncsiságomat nem tudtam elnyomni.

 - Mielőtt elkezdenéd… Megmondanád, hogy hívnak? – fordultam a lányhoz, de nem voltam benne biztos, hogy pont most kellet-e feltennem ezt a kérdést is.

A lány hűvösen a szemembe nézett, majd Maximra.

 - Mond el. – mosolygott a fiú.

 - Ozel Sherly. – hangzott az egyhangú válasz.

Kicsit furcsálltam, hogy Maxim engedélye kell ahhoz, hogy elmondja valakinek a nevét. Vagy csak ennyire nem bízik senkiben? De valahogy mégis megértem, hogy miért így gondolkozik.

 - Ha már itt tartunk.. Téged hogy hívnak? – fordult felém Maxim.

 - Tomoshika Nako vagyok. – válaszoltam a lehető legnyugodtabb hangon.

A mosoly elszállt egy pillanat alatt Maxim arcáról. Hirtelen gyengének tűnt, mégis feszültnek. Vállai leereszkedtek egy pillanatra, mintha éppen az élet szállt volna ki belőle. Majd elfordult és lehajtotta a fejét.

 - Baj van? – kérdeztem még jobban felzaklatva.

Reora néztem, de ő is csak a fejét rázta, nem értette, hogy mi történik.

 - Már hallottam rólad, Nako. – élénkült fel a mosolya.

 - Hm.. Értem. – nem akartam kérdezősködni, mert már nagyon érdekelt a története is és nem akartam húzni az időt. De a valódi ok, az, hogy féltem a választól. A vállamra, mintha az egész világ súlya nehezedne. Reora pillantottam, aki az arcomat figyelte, hogyan reagálok. Gyenge mosolyt láttam az arcán és egy tekintetem, ami azt sugallta: Nem egyedül cipelem azt a hatalmas súlyt. Hálás voltam, de csak bólintottam egyet, hogy minden rendben.

 - Szóval… a történet. – türelmetlenkedett Reo.

 - Ja, igen. – mosolygott. Olyan volt, mint Conor, mindig mosolygott, bármi történik. Tényleg olyan, mintha testvérek lennének. – Szóval, miután eltűntünk, az Aka-oni bázisára vittek minket. Tudtak a kepeségeimről ezért a szememet leközözték, a fegyveremet pedig elvették. Nem sok időt töltöttünk azon a helyen. Máris átvittek minket a laborba. A vegyszerek szagát még mindig érzem, ha rá gondolok. Bőrömön érzem a sokkolóik hatását akárhányszor az ott lévő emberekre gondolok, akiket kegyetlenül kihasználtak. Rengetek kísérletet végeztek rajtunk, aminek meg is látszik az eredménye. Főleg rajtam… - itt elhallgatott. Könnyei fojtogatták. Hangja elvékonyodott egy pillanatra.

 - A fehér haj. – Reo dünnyögött magában.

 - Pontosan. Miután a lélek amulettemet is elpusztították, a fegyverem is automatikusan eltűnt. De a szememmel kapcsolatos erő valamiért megmaradt. Amit ki is használtak.

 Mialatt Maxim mesélte a történetet Sherly keze ökölbe rándult és remeget. A feszültség és az idegesesség látszott rajta. Oda nyújtottam hozzá a kezem, hátha érzi, hogy mellette állok és segítek neki. A kint történő beszélgetésünk során, amit Conorra várva ejtettünk meg, rájöttem, hogy neki Maxim a lehető legfontosabb ember. Rémülten nézett rám, arcán halovány nyugalom jelent meg, de csak egy pillanatig.

 - Az Aka-oni vezére személyesen „tisztelt” meg azzal, hogy ő maga vezette le a rajtam történő kutatásokat. Aminek az eredménye, egy nagy erejű tudatmódosítás lett.

 - Hogy mi? – kiáltott fel Reo. Lélek amulettje izzott a haragtól, megbocsáthatatlan, amit tett a barátjával. De ez nem a megfelelő pillanat volt arra, hogy tomboljon és vakon cselekedjen.

 - Jól halottad. A kísérletek célpontja nem a fizikai változás volt, hanem a szellemi. Aminek a középpontja a jobb szemem. Más szóval, ha sok ideig nincs letakarva a szemem, akkor működésbe lép és önszántamból visszamennék a bázisra.

 - Akkor megakadályoznánk! – pattant fel Reo.

 - Nem lennétek rá képesek. Ha ilyen állapotban vagyok, akkor teljesen felfordul a gondolkozásmódom, aminek a következménye, hogy titeket néznélek ellenségnek. Reo, te ismered a képességeim, előbb mondtad el. – amikor ezeket a szavakat mondta ki fejét kicsit elfordította, de én pont láttam, hogy egy árva, fájdalmas könnycsepp siklik le az arcán.

 - Igen, le tudod bénítani az embereket. De csak kevés ideig. – lassan visszahúztam Reot, hogy üljön le. Lehet, hogy nem veszi észre, de ez Maximnak még nagyobb fájdalmat okoz. Azzal a lendülettel Reo rám nézett, én pedig elővettem a leg magabiztosabb nézésemet, hogy lenyugodjon. Megértette, hogy mit akarok mondani.

 - Megmondtam, az eredmény meglátszik. – mosolygott Maxim. Hamis mosoly. – A szemeim „fejlődtek”, vagyis ha használnám rajtad a jobb szememet, máris meghalnál.

Ez nagyobb fájdalom volt kimondani, mintha hasba szúrták volna egy késsel, ismerem az érzést. Még szemkötőn keresztül is el tudtam képzelni a tekintetét. Mosollyal akarta palástozni a hatalmas fájdalmát és szomorúságát.

 Én is mindig ezt tettem.                                               

 - Nem lehet. És a bal? – kérdeztem egyre kíváncsibban.

 - Az nem annyira erős, de már nem csak egy embert tudok lebénítani, hanem egyszerre akár tízet is hosszú időre.

 - Ha csak a jobb szemed van letakarva, akkor is visszamennél a bázisukra?

 - Őszintén? Fogalmam sincs. Szeretek kockáztatni, de ezzel inkább nem próbálkoznék. – nevette el magát. Színlelt nevetés.

 - Alicia biztos tud rá találni megoldást! – mondta Reo teljes meggyőződéssel az arcán. Kezeivel felfelé mutatott, minta Alicia most is figyelne minket.

 - Nem akartam így hazamenni, nem akartam bajt keverni, őt is szégyenbe hoznám. A fegyverem sincs már meg, se a lélek amulettem, ami azt jelenti, hogy szinte már halott vagyok.

 - Ez hülyeség! Vannak érzelmeid, barátaid, ha nem lenni így akkor nem is foglalkoznál Aliciáékkal, se azzal hogy mit gondolnak rólad! - fakadt ki belőlem. Szinte magamat láttam magam előtt, a bizonytalanságomat és minden hazug érzelmemet, amit az évek során összegyűjtöttem. Biztos, hogy Maxim régen sosem játszotta meg az érzelmeit. Nem akartam, hogy neki is meg kelljen játszania magát, senkinek sem kívánom.

Mindenki elhallgatott. Reo rám nézett, szomorú volt, csalódott. Sherly ekkor felállt és kivitte a másik szobába a bögréket. Maximnak eltűnt a mosolya, amitől csak még rosszabb kedvem lett.

 - Gyere vissza velünk. Mindenki rád vár. – törte meg a csendet Reo. Hangja, és mozdulata már teljesen nyugodtak voltak.

Kis hallgatás után, Maxim felállt és oda sétált elénk. A rajta lévő takarót ledobta egy székre. Végül a szemkötőt lehúzta a fejérő. Szemei csukva voltak. Szívem a torkomban dobogott, a székben kicsit hátrébb dőltem, elfogott a félelem, nem, nem is a félelem, inkább az izgalom.

 - Ha megígéred, hogy Sherly is ott maradhat, akkor megyek. – mondta halkan.

 - Ez természetes.

 - Rendben. – mosolyodott el. – Mostantól ti is felelősek vagytok a szemeimre.

Reoval egymásra néztünk, biztosak voltunk benne, hogy sikerülni fog. Mindketten megkönnyebbültünk egy pillanatra.

 - Megegyeztünk. – válaszoltam.

Ekkor Maxim lassan kinyitotta a szemeit. Mondta, hogy nem aktiválódik máris a szeme, ezért nem féltem attól, hogy lebénít, vagy rosszabb. A látványtól, viszont megijedtem a fejem lüktetett a vértől, amit a hirtelen jött heves szívverésem okozott. Mindkét szeme vörös színű volt, kísértetiesen vérvörös. A jobb szemének fehérje pedig fekete árnyalatban csillogott. Megdermedtem, mikor bele néztem. Nem használta az erejét, szimplán a sokktól váltam kővé. Reo viszont, nem reagált így. Csak elvigyorodott és Maxim vállára tette a kezét. Sherly ekkor már a szobában volt. Rémülten emelte fel a kezeit a szája elé, rég lehetett, hogy nincs rajta a szemkötő. De biztos, hogy rossz emlékeket is felidézett.

 - Indulhatunk? – kérdezte vigyorogva Reo. Amint megláttam Reo lelkes farkas vigyorát, máris elszállt minden kétségem. Tudunk vigyázni Maximra és a szemeire.

Maxim szeme élénkebben csillogott. De csak a bal. Kicsit bekönnyezett, végül egy könnycsepp végig folyt az arcán. De most a boldogságtól sírt, és ez őszinte könny volt. Sherly megijedhetett, mert máris mellé ugrott, tudta, hogy nincs semmi baj, de ő még is mellette állt. Ez elgondolkoztatott, egy év sok idő, és eddig itt voltak egymásnak. Teljesen elérzékenyültem, de ez mégis csak egy boldog pillanat, nem sírhatom el magam. Maxim hezitálás nélkül átölelte Serlyt.

 - Nyugodj le Max. – simogatta Sherly a hátát. Arca még mindig, nyugodt volt, amiről alig lehetett leolvasni bármilyen érzelmet. De szépen lassan biztosan megnyílik előttünk.

 - Sherly… - Maxim visszalépett egyet és a lány két vállát fogta, aztán ránk nézett enyhén kipirult arccal. – Haza megyünk…

  Nem kellet sok idő, mire elkészültek, és felértünk a felszínre. Összes fáklya elaludt, amikor felértünk. Reo és én is előkaptuk a fegyverünket. Készen álltunk bármilyen támadásra. A legrosszabb félelmeinket már tudtuk, ha netán az Aka-oni bagázs jönne, akkor megfizethettem volna a miatt, amit a nagyival tettek. Végül a fáklyák megint el kezdtem égni.

 - Bocsánat, csak izgulok. – szólalt meg Sherly. Arca még mindig ugyan olyan nyugodt volt. Lehet, hogy a kísérletek alatt nem mutathatott semmi érzelmet. Nehéz lehetett neki ez az egy év.  

Nem értettem miről beszél. Aztán felénk nyújtotta tenyerét és egy kicsi lángocska kezdett táncolni benne, végül az is elaludt. Kérdően néztem fel a lányra, majd Reora. Nem voltam benne biztos, hogy jól láttam-e vagy csak képzelődtem. Reo ugyan ezen gondolkozhatott a tekintetét nézve.

 - Ez lett a rajtam történő kísérletek eredménye. Ha tűz van a közelben, hatással vagyok rá. De a semmiből is tudok csinálni, mint az előbb. – magyarázta Sherly.

 - Ez király! – mondtam ki máris, aztán észhez kaptam. – Mármint nem a kísérletek, hanem hogy tudod irányítani! Ahj… megint rosszat mondtam, Sajnálom.

Elszégyelltem magam, de Sherly csak legyintett rá. Nem az a fajta, aki túl sokat szeret beszélni.

A fiuk előttünk mentek pár méterrel. Ők lelkesen beszélgettek, de én sosem voltam jó abban, hogy a semmiről fecsegjek, vagy bármi témát hozzak fel.

 - Nem kell ennyire törnöd magad, hogy beszélgessünk. – szólalt meg Sherly, a vállamra téve a kezét.

 - Ennyire látszik? – megint mosollyal próbáltam oldani a feszültségemet, kisebb nagyobb sikerrel.

 - Izgulsz, de nem kell. Mindkettőnken zűrös múltja van. – nézett rám nyugodtan.

Hálásan mosolyogtam. De vajon mit tudhat a múltamról.

 - Hm… Tudod, kicsit irigyellek. Olyan sok érzelmet tudsz mutatni magadon. Nekem ez már egy ideje nem megy.

Kicsit meglepődtem, amikor ezeket a szavakat kimondta. De azt még én is láttam rajta, hogy zavarja a téma.

 - Ha zavar, nem kell beszélned róla. Megértem. – kedvesen mosolyogtam, De ez most őszinte volt

 - Tudod, a kísérletek alatt nem akartam megadni azt az örömöt a „tudósoknak”, hogy látják a szenvedést az arcomon, ők csak azt akarták. Végül már rutinná vált és nehezemre esik megint úgy kimutatni az érzéseim, mint neked… - mondta, tekintetét elfordítva felőlem.

Persze mindent megértettem ebből. Egy ideig én is csináltam, de csak még többet piszkáltak az iskolában. De Haru segítségével visszazökkentem a régi énembe.

 - Sherly, nem kell törnöd magad ezen. Én majd segítek neked, visszatérni az igazi énedbe. – együtt érzéssel mondtam ezt neki, ami át is jutott hozzá. Ezek után már nem vettem zokon, ha nem úgy reagál, ahogy én szeretném.

 - Köszi. – válaszolta, egy halovány mosollyal az arcán.

De nekem ez is épp elég.

Ezzel letudtuk az egész ügyet, hamarosan ki értünk a hatalmas épületből.

(köszönöm, hogy felhívtad a figyelmem a részletekre.:) )

  

17. rész

Már vagy 5 perce bolyongtunk a hatalmas épület folyosóin és termein keresztül, de nem találtuk meg. Bele gondoltam, hogy amikor legutóbb itt voltam észre se vette, hogy a nagy főteremből egy vékony folyosó vezet az épület többi részébe.

Lenyomtam egy régi kilincset, de az ajtó egy centit sem mozdult. Neki feszítettem magam és vállal kicsit meglöktem, de semmi hasznát nem láttam. A többi terem ajtajához képest ez más volt. Régi, a zöld festék már lepattogott néhány részről a kilincs meg csak egy sima fémrúd volt. Egy sima raktárnak nézett ki az egész, valószínűleg az is volt bent, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy pont ez nem nyílik ki. Különben is, mi lehetett régen ez az épület, hogy ilyen sok kisebb-nagyobb szoba is van, raktárral együtt. És a mögött a két ajtó mögött most mi van, ha éppen nem a félelmeink bujkálnak bent? Ezekre valószínűleg sosem kapok választ. Még egyszer neki mentem az ajtónak, de megint semmi. Lehajoltam és benéztem a kulcslyukon hátha látok valamit. Nagy sötétség volt, semmi más. Már álltam volna fel, amikor valami megcsillant. Egy nagyon gyenge fény volt, ami már el is tűnt, de ennek hála most már semmi sem tántoríthat el, hogy bejussak. Még egyszer nekiugrottam, de azok a régi masszív ajtók nagyon kemények. Akkor jött a tartalék terv.

 - Reoooo! Gyere gyorsan! - kiáltottam el magam.

A fiú olyan gyorsan futott felém, mintha üldöznék őt. Megállt előttem és körülnézett. Kezében már ott lógtak a fegyverei, ha valami történne.

 - Mi történt? - lihegte.

 - Nem tudom ki nyitni ezt az ajtót. - mutattam egyszerűen a zárra.

 - Ugye csak szórakozol velem?! Azt hittem valami baj van, úgy ordibáltál! - most már látszott rajta, hogy elég feszült idebent.

Nem gondolta volna, hogy valaha is vissza kell jönnie ide. Nem is nagyon akart. Habozás nélkül odébb tessékelt engem majd az ajtó elé állt és egy jól irányzott rúgással betörte azt. A romokat kicsit arrébb rugdosta, majd intett nekem, hogy maradjak hátul. Minden szobába így ment be. Nem bízza a véletlenre, hogy megtámadjanak. Észre se vettem, hogy a kardomat a kezembe csúsztattam és már aktiválódott is az első alakja.

 - Oké, jöhetsz. Hozz egy fáklyát is, nincs itt semmi fény. - mondta a szobából.

Úgy tetem, ahogy mondta. Bementem és a kezébe nyomtam a fáklyák, utána máris azt a kis fényt kezdtem el keresni, amiért be akartam ide jutni. Reo a bejárat körül nézett körbe. A fáklyát ide-oda lóbálva, amivel nem könnyebbítette meg a feladatom.

 - Nem csoda, hogy nehéz volt kinyitni. Belülről volt még egy lakat is. - emelt fel egy nagy lakatott, aminek már el volt törve - Reo jóvoltából- a zárja.

 - Hmm... - fordultam vissza a keresnivalómhoz. Végig tapogattam a polcot, hátha találok valamit.

 - Miért is akartál annyira bejönni ide?  - kérdezte.

 - Láttam a kulcslyukon keresztül valami fényt.

Befejeztem a polcok átnézését, sajnos kevés sikerrel. Át akartam menni a szoba másik felébe, ekkor valami megütötte a fejem. Reflexből hátra ugrottam, Reo meg oda világított jobban a fáklyával. Egy kis madzag volt. Fölötte egy lámpával.

 - Komolyan megijedtél egy villanykapcsolótól? - nevetett ki Reo.

 - Hahaha... nagyon vicces. Legalább van villany. - forgattam a szememet közben visszamentem a zsinórhoz és meghúztam.

Nagy meglepetésünkre nem kapcsolódott fel a villany, ellenben megmozdult a padló. Jobban mondva egy kicsi része. Egy nagy gödör jelent meg előttünk, amiből fény jött és mélyre lemegy a föld alá. Egy létra vezetett végig rajt. Ránéztem Reora, teljesen le volt döbbenve.

 - Ügyes... - mondogatta.

 - Megyek előre.

 - Azt már nem! Majd én.  - ugrott elém, fél lábbal már a lyukban volt.

 - Oké, de megyek utánad.

Nem nagyon tetszett neki az ötlet, hogy én is lemegyek. Nekem meg az, hogy ő meg előre. De mindkettőnknek bele kellet törődnie, hogy makacsok vagyunk. Reo elkezdett lefelé mászni, végül, amikor földet ért halkan szólt, hogy mehetek. Pár pillanattal később már leértem a létrán és egy alagútban találtuk magunkat. A végéből jött a fény. És gyenge hangok szűrődtek át a távolból. Reo intett, hogy legyek halk és kövessem. Azt tettem, amit mond. Halk léptekkel haladtuk végig, itt-ott kikerülve néhány gyökeret és földkupacot. Nem lehet túl régi ez az alagút, a maradványokra nézve. A járat kicsit elkanyarodott, majd egy nagy fémes ajtóhoz értünk. A két oldalára ugrottunk, Reo kicsit benézett, aztán visszabújt a fal mögé. Én is bepillantottam. Az a lány volt, akivel beszéltem. A szobában teljesen világos volt. Reora néztem, tudta, hogy mit akarok kérdezni ezért kisvártatva rábólintott.

 - Szia. - léptem ki az ajtó elé, de elég távolságban ahhoz, hogy ne támadjon rám.

Nagy szemekkel nézett végig rajtam a lány, mintha szellemet látna. Lassan felállt a székéből, de nem ment semerre.

 - Hogyan....? Miért vagy itt? - törte végül meg csendet.

 - Visszajöttem érted. Haza viszlek. - kicsit közelebb léptem, múltkor se támadott meg. Most sem fog.

Reo rázta a fejét, hogy ne menjek be, de nem néztem oda, nehogy a lány megijedjen.

 - Nem mehetek... Nekem itt kell maradnom. - válaszolta reszkető hangon.

 - Dehogy is! Ha bemehetek, akkor megbeszéljük. - léptem megint közelebb.

 - Rendben, gyere... - először oldalra nézett, de nem láttam a faltól, hogy mi az. Aztán válaszolt.

 - Itt van egyik barátom is. Bejöhet? - kérdeztem.

 - Az a fiú, aki a küldetésen volt?

 - Nem, ő most pihen. Aki itt van már kivitte a küldetését. - hátra intettem, hogy bújjon elő. - Ő Reo.

 - Hallottam már róla. Makacs, önfejű és bajkeverő. - kicsi mosoly jelent meg az arcán.

 - Köszi. Utolért a hírnevem. Ginta Reo vagyok, és te? - mosolygott kedvesen.

 - Gyertek be. - válaszolta a lány.

Bementünk az ajtón és én máris oldalra néztem, mert érdekelt, hogy mit figyelt annyira, amikor válaszolt. Megdermedtem, Reo karját kerestem, hogy tudjak valamibe kapaszkodni. Megragadtam a felkarját és finomat megrántottam, amire ő is oda fordult. Egy másodpercbe se telt mire Reo elő rántotta a pisztolyát és a lány homlokához szegezte. A vörös hajú szemrebbenés nélkül tűrte a hideg fémet. Reo a fejével biccentett, mire én elindultam a szoba másik felébe. Egy fiú volt ott. Nem sokkal lehetett idősebb, mint én. De a haja fehér és szürke volt. Szeme egy kendővel lekötve. Csöndben ült, egy széken, amikor közelebb léptem, lassan felállt.

- Nyugi, Reo. Engedd le az a fegyvert. - mosolygott és higgadtan kinyújtotta a kezét.

- Ez a hang.... - Reo a fiúra nézett kikerekedett szemekkel. Lassan leeresztette a fegyverét, ami máris visszaváltozott a láncává. - Ez nem lehet igaz.

A kicsi terembe nagy lett a feszültség. Nem tudtam miről van szó, és már majdnem megőrültem a csendtől.

 - Reo... Ki ő? - kérdeztem kicsit félve.

 - Ő..... Maxim. - válaszolta, miközben elindult felé. - Maxim! Mindenki azt hitte, hogy meghaltál!

Reo úgy ugrott a fiú nyakába, mintha a halálból jött volna vissza, ami úgy mond igaz is volt. Most teljesen gyengének és esetlennek tűnt, ahogy a nyakában csimpaszkodva törölgette a szemét.