17. rész

Már vagy 5 perce bolyongtunk a hatalmas épület folyosóin és termein keresztül, de nem találtuk meg. Bele gondoltam, hogy amikor legutóbb itt voltam észre se vette, hogy a nagy főteremből egy vékony folyosó vezet az épület többi részébe.

Lenyomtam egy régi kilincset, de az ajtó egy centit sem mozdult. Neki feszítettem magam és vállal kicsit meglöktem, de semmi hasznát nem láttam. A többi terem ajtajához képest ez más volt. Régi, a zöld festék már lepattogott néhány részről a kilincs meg csak egy sima fémrúd volt. Egy sima raktárnak nézett ki az egész, valószínűleg az is volt bent, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy pont ez nem nyílik ki. Különben is, mi lehetett régen ez az épület, hogy ilyen sok kisebb-nagyobb szoba is van, raktárral együtt. És a mögött a két ajtó mögött most mi van, ha éppen nem a félelmeink bujkálnak bent? Ezekre valószínűleg sosem kapok választ. Még egyszer neki mentem az ajtónak, de megint semmi. Lehajoltam és benéztem a kulcslyukon hátha látok valamit. Nagy sötétség volt, semmi más. Már álltam volna fel, amikor valami megcsillant. Egy nagyon gyenge fény volt, ami már el is tűnt, de ennek hála most már semmi sem tántoríthat el, hogy bejussak. Még egyszer nekiugrottam, de azok a régi masszív ajtók nagyon kemények. Akkor jött a tartalék terv.

 - Reoooo! Gyere gyorsan! - kiáltottam el magam.

A fiú olyan gyorsan futott felém, mintha üldöznék őt. Megállt előttem és körülnézett. Kezében már ott lógtak a fegyverei, ha valami történne.

 - Mi történt? - lihegte.

 - Nem tudom ki nyitni ezt az ajtót. - mutattam egyszerűen a zárra.

 - Ugye csak szórakozol velem?! Azt hittem valami baj van, úgy ordibáltál! - most már látszott rajta, hogy elég feszült idebent.

Nem gondolta volna, hogy valaha is vissza kell jönnie ide. Nem is nagyon akart. Habozás nélkül odébb tessékelt engem majd az ajtó elé állt és egy jól irányzott rúgással betörte azt. A romokat kicsit arrébb rugdosta, majd intett nekem, hogy maradjak hátul. Minden szobába így ment be. Nem bízza a véletlenre, hogy megtámadjanak. Észre se vettem, hogy a kardomat a kezembe csúsztattam és már aktiválódott is az első alakja.

 - Oké, jöhetsz. Hozz egy fáklyát is, nincs itt semmi fény. - mondta a szobából.

Úgy tetem, ahogy mondta. Bementem és a kezébe nyomtam a fáklyák, utána máris azt a kis fényt kezdtem el keresni, amiért be akartam ide jutni. Reo a bejárat körül nézett körbe. A fáklyát ide-oda lóbálva, amivel nem könnyebbítette meg a feladatom.

 - Nem csoda, hogy nehéz volt kinyitni. Belülről volt még egy lakat is. - emelt fel egy nagy lakatott, aminek már el volt törve - Reo jóvoltából- a zárja.

 - Hmm... - fordultam vissza a keresnivalómhoz. Végig tapogattam a polcot, hátha találok valamit.

 - Miért is akartál annyira bejönni ide?  - kérdezte.

 - Láttam a kulcslyukon keresztül valami fényt.

Befejeztem a polcok átnézését, sajnos kevés sikerrel. Át akartam menni a szoba másik felébe, ekkor valami megütötte a fejem. Reflexből hátra ugrottam, Reo meg oda világított jobban a fáklyával. Egy kis madzag volt. Fölötte egy lámpával.

 - Komolyan megijedtél egy villanykapcsolótól? - nevetett ki Reo.

 - Hahaha... nagyon vicces. Legalább van villany. - forgattam a szememet közben visszamentem a zsinórhoz és meghúztam.

Nagy meglepetésünkre nem kapcsolódott fel a villany, ellenben megmozdult a padló. Jobban mondva egy kicsi része. Egy nagy gödör jelent meg előttünk, amiből fény jött és mélyre lemegy a föld alá. Egy létra vezetett végig rajt. Ránéztem Reora, teljesen le volt döbbenve.

 - Ügyes... - mondogatta.

 - Megyek előre.

 - Azt már nem! Majd én.  - ugrott elém, fél lábbal már a lyukban volt.

 - Oké, de megyek utánad.

Nem nagyon tetszett neki az ötlet, hogy én is lemegyek. Nekem meg az, hogy ő meg előre. De mindkettőnknek bele kellet törődnie, hogy makacsok vagyunk. Reo elkezdett lefelé mászni, végül, amikor földet ért halkan szólt, hogy mehetek. Pár pillanattal később már leértem a létrán és egy alagútban találtuk magunkat. A végéből jött a fény. És gyenge hangok szűrődtek át a távolból. Reo intett, hogy legyek halk és kövessem. Azt tettem, amit mond. Halk léptekkel haladtuk végig, itt-ott kikerülve néhány gyökeret és földkupacot. Nem lehet túl régi ez az alagút, a maradványokra nézve. A járat kicsit elkanyarodott, majd egy nagy fémes ajtóhoz értünk. A két oldalára ugrottunk, Reo kicsit benézett, aztán visszabújt a fal mögé. Én is bepillantottam. Az a lány volt, akivel beszéltem. A szobában teljesen világos volt. Reora néztem, tudta, hogy mit akarok kérdezni ezért kisvártatva rábólintott.

 - Szia. - léptem ki az ajtó elé, de elég távolságban ahhoz, hogy ne támadjon rám.

Nagy szemekkel nézett végig rajtam a lány, mintha szellemet látna. Lassan felállt a székéből, de nem ment semerre.

 - Hogyan....? Miért vagy itt? - törte végül meg csendet.

 - Visszajöttem érted. Haza viszlek. - kicsit közelebb léptem, múltkor se támadott meg. Most sem fog.

Reo rázta a fejét, hogy ne menjek be, de nem néztem oda, nehogy a lány megijedjen.

 - Nem mehetek... Nekem itt kell maradnom. - válaszolta reszkető hangon.

 - Dehogy is! Ha bemehetek, akkor megbeszéljük. - léptem megint közelebb.

 - Rendben, gyere... - először oldalra nézett, de nem láttam a faltól, hogy mi az. Aztán válaszolt.

 - Itt van egyik barátom is. Bejöhet? - kérdeztem.

 - Az a fiú, aki a küldetésen volt?

 - Nem, ő most pihen. Aki itt van már kivitte a küldetését. - hátra intettem, hogy bújjon elő. - Ő Reo.

 - Hallottam már róla. Makacs, önfejű és bajkeverő. - kicsi mosoly jelent meg az arcán.

 - Köszi. Utolért a hírnevem. Ginta Reo vagyok, és te? - mosolygott kedvesen.

 - Gyertek be. - válaszolta a lány.

Bementünk az ajtón és én máris oldalra néztem, mert érdekelt, hogy mit figyelt annyira, amikor válaszolt. Megdermedtem, Reo karját kerestem, hogy tudjak valamibe kapaszkodni. Megragadtam a felkarját és finomat megrántottam, amire ő is oda fordult. Egy másodpercbe se telt mire Reo elő rántotta a pisztolyát és a lány homlokához szegezte. A vörös hajú szemrebbenés nélkül tűrte a hideg fémet. Reo a fejével biccentett, mire én elindultam a szoba másik felébe. Egy fiú volt ott. Nem sokkal lehetett idősebb, mint én. De a haja fehér és szürke volt. Szeme egy kendővel lekötve. Csöndben ült, egy széken, amikor közelebb léptem, lassan felállt.

- Nyugi, Reo. Engedd le az a fegyvert. - mosolygott és higgadtan kinyújtotta a kezét.

- Ez a hang.... - Reo a fiúra nézett kikerekedett szemekkel. Lassan leeresztette a fegyverét, ami máris visszaváltozott a láncává. - Ez nem lehet igaz.

A kicsi terembe nagy lett a feszültség. Nem tudtam miről van szó, és már majdnem megőrültem a csendtől.

 - Reo... Ki ő? - kérdeztem kicsit félve.

 - Ő..... Maxim. - válaszolta, miközben elindult felé. - Maxim! Mindenki azt hitte, hogy meghaltál!

Reo úgy ugrott a fiú nyakába, mintha a halálból jött volna vissza, ami úgy mond igaz is volt. Most teljesen gyengének és esetlennek tűnt, ahogy a nyakában csimpaszkodva törölgette a szemét.

16. rész

Gyors ebéd után már indultunk is. Conor még bőven aludt, amikor elmentünk. Szerintem estig fel se fog kelni. Biztos valami nagyon erős félelmet kellet legyőznie. Kíváncsi vagyok mi lehetett, de majd idővel megkérdezem. Lehet, nem akarja elmondani mi is az. Lefelé menet a lépcsőn még mindig a pult mögött állt az a rémisztő kinézetű nő, amitől a hideg futkosott a hátamon.

Egyre nagyobb volt bennem a feszültség, ahogy a hatalmas kőépület tetejét megpillantottam a házak mögül. Ellenőriztem a fegyveremet, minden rendben. Reo nem nézett ki valami izgatottnak, pedig biztos, hogy ő is úgy érez, mint én. Ő pisztolyokkal harcol, mégse láttam még, hogy magánál hordaná. A csend meg már elviselhetetlen volt.

 - Neked hol a fegyvered? - kérdeztem, amikor már észrevette, hogy nagyon figyelem az arcát.

 - Látod a láncom? - mutatott az amulett tartó láncára, ami mindig az oldalán zörög. - Itt van.

 - Hm... - néztem a kis piros követ. - Még mindig nem értem.

 - Heh, gondoltam. - kuncogott, amitől én kicsit duzzogva összehúztam magam.

 - Na...

 - Én már a legtöbb küldetésemet kivittem, persze nekem nincsen tét. A lényeg, hogy már olyan szinten vagyok, hogy a fegyveremet elő tudom hívni az energiáimmal.

Látta az arcomon, hogy még mindig nem nagyon értem. Biztos nagyon bután nézhettem ki mert szemöldökét kicsit összeráncolta. Megpaskolta a vállamat és megpróbálta megint elmondani.

 - Szóval. Megpróbálom a lehető legjobban leegyszerűsíteni neked. - erre csak egy morcos arccal válaszoltam. - Amikor harcolni kell, úgymond meg tudom "idézni" a fegyvert. Vagyis olyan, mint Aliciának az a por, hogy ne vegyenek minket észre. Az energiámat rá összpontosítom a láncra és már a kezemben is van a fegyver. Így érted?

Reménykedve nézett rám, de én még mindig azt az arcot vágtam, amit eddig is. Kezdett kétségbe esni, hogy ennyire hülye vagyok-e vagy csak megjátszom.

 - Hah, átvertelek! - bokszoltam kicsit oldalba. - Nyugi, értem mit mondasz. Csak még kicsit lassan jár az agyam. Én is képes leszek erre?

 - Aha... Lassan, mi? - cukkolt. - Hát, igen. Elvileg te is meg tudod majd csinálni, gyakorlás kérdése. Conor is így szokta elő hívni a kardját. Neki sikerült a leghamarabb megtanulnia.

 - És Celina? Neki mindig az oldalán van az ostor.

 - Ő nem szereti, nem tudja olyan jól irányítani az energiákat. Ha tudná, akkor talán nem lenne mindig ilyen hangulata. - mondta a távolba meredve.

Már elég közel voltunk a célponthoz. Ha bemegyünk oda nem lesz sok alkalmunk beszélni. Remélem még az a lány is ott lesz...és eljön velünk a kastélyba.

 - Reo...? Mit gondolsz Celináról? - kérdeztem hirtelen a semmiből jött ötlettel, hogy miért nézett olyan furán az előbb.

Teli találat. Reo kicsit megrándult arcát elfordította, hogy ne lássam. Szóval az, amire gondoltam.

 - Mióta? - kérdeztem a nyilvánvalót.

 - Miről beszélsz? - zavart mosollyal nézett rám.

 - Ugyan. Tetszik neked, nem? - vigyorogtam.

A nagy és erős kemény fiú szerelmes a királykisasszonyba. Ez nem minden napi.

 - Talán. De felesleges ezzel foglalkoznod. - mosolygott kicsit csalódottan.

 - Dehogy is! Na, mióta? - nyaggattam.

 - Hát, úgy,..nem rég óta...

 - Hazudsz.... - mindenhol megismerem, ha valaki nem mond igazat, főleg ha Reo az. Borzasztóan hazudik.

 - Oké. Két éve. Nem nagydolog. - vigyorgott a megszokott stílusban. Tényleg nem érdekelte, vagy csak feladta.

Ezután hallgatás következett. Nem tudtam mit mondhatnék, sosem volt belém senki szerelmes. És még én se voltam az. Még most sem tudom, hogy mi is az igazából. Lehet, hogy ugyan az, mint amit én gondolok Conorrol. Az lehetetlen, ő csak a csapattársam, egy barát. Mint ahogy én, neki.

 - Reo... - dünnyögtem.

 - Hmm? - nem volt sok kedve beszélgetni ezek után.

 - Nem mondom el senkinek. - mosolyogtam rá egy gyengét.

 - Köszi, kiscsibém. - nézett rám, mosolygott. - Te is szeretsz valakit, ugye?

Elővillant a farkas mosolya, amiről Reo híres. Egy pillanatra nem értettem mire gondol, de szembe jutott. Conor megcsókolt. Éreztem, hogy elpirulok, ezért a fejemet lefelé fordítottam.

 - Szóval igen. - nevette el magát.

 - Nem tudom, még sosem voltam szerelmes. - dünnyögtem.

 - Hidd el, ez az. Nem vagyok nagy szakértő, de ez bizony, az.

 - Hmm... - sóhajtottam.

 - Ez így igazságos. Te is tudod a titkom és én is a tiédet. Nem mondom el senkinek.

Felemeltem a fejem és a hatalmas épülettel találtam szembe magamat. Minden járt az eszembe csak pont az nem, amiért ide jöttünk. Most tudtam meg az életem egy nagyon fontos részletét, amitől minden megváltozhat.

Szerelmes vagyok Conorba.

15. rész.

A fogadóba vezető út hosszabbnak tűnt, mint először. Sok ember nézett minket, sokan ijedten. De gratuláltak néhányan, ami nagyon jól esett ez után a fárasztó nap után. Az árusok hitetlenkedve néztek utánunk, az asszonyok összedugták fejüket és rólunk beszéltek. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy mit mondhatnak a hátunk mögött. Conort nézték, ahogy Reo vállán, ájultan lóg. Beléptünk a fogadó utcájába, ahol már láttam is az épületet. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fogom várni az a kényelmetlen, recsegő ágyat, hogy belefeküdhessek és aludjak. Reo a kezembe nyomott néhány érmét, hogy vegyek a szomszédban lévő árustól néhány almát, addig ő felviszi Conort. Semmi kedvem nem volt plusz utat tenni, de tudtam, hogy jól fog esni, miután felkelünk.

Pár perccel később én is csatlakoztam Reoékhoz a szobánkba. Conor már az ágyon feküdt, Reo a fotelban telefonált valakivel a régi vezetékes készüléken. Letette a kagylót, én meg a zacskó almát az asztalra.

 - Ki volt? - kérdeztem.

 - Celina. Azt mondta sietnünk kell haza. - kezével tarkóját dörzsölgette, biztos nem ez volt minden, amit mondott. De nem tartozik rám.

Ledőltem a kanapéra és próbáltam magam kényelembe helyezni az alváshoz, tudtam Conornak nagyobb szüksége van az ágyra, amikor eszembe jutott a felismerés, hogy nem mehetünk haza.

 - Még nem mehetünk haza!  - ültem fel hirtelen.

 - Miért? - nézett fel meglepődötten Reo, a hirtelen felkiáltásomon.

 - Öm... Találkoztam egy lánnyal, a nevét nem tudom, de ott volt, amikor eltűnt az a fiú.. hogy is hívták? Áhh! Beszélnem kell a lánnyal, ő is kiválasztott volt és.... - próbáltam összeszedni a gondolataimat, de csak össze-visszabeszéltem.

 - Micsoda? Kiválasztott? Beszélj már érthetően. - kezdett komolyabban nézni engem, lehet, azt hiszi, csak a fáradtság beszél belőlem.

 - Volt egy lány ott bent. És mesélte, hogy ő is kiválasztott volt, de Alicia nem tudott róla. Azzal a fiúval jött küldetésre, de ő eltűnt. A neve... valami M-ma... - egyszerűen nem jutott eszembe, de Reo odaugrott hozzám.

 - Maxim? Tudja, hol van Maxim? - vállamat megragadva rázott meg, szemeivel úgy nézet, mint aki mindjárt megfojt, ha nem adok választ.

Az ijedtségtől megbénulva ültem és néztem Reo késégbe esett arcát. Sosem láttam még ilyennek. Furcsa, hogy egyre több oldalát ismerem meg. Amikor végre észrevette, hogy mozdulni se tudok, ellazította a kezét és leült mellém.

 - Bocsi, csak.. hiányzik. Mindenkinek. Amióta eltűnt, minden szabadidőnket a keresésére fordítjuk. Még ha...

 - Nem halt meg, ha ezt akartad mondani. - szakítottam félbe a mondatát. Nem akartam, hogy kimondja, ami neki fájdalmas.

 - Honnan tudod? - kis lelkesedést vettem észre.

 - N-nem tudom biztosra. De az a lány, akivel beszéltem, szerintem tudja hol van.

 - Milyen lány? Az a kiválasztott, akit mondtál?

 - Aha. De azt nem értem, hogy miért nem ment vissza hozzátok, amikor már szabad volt.

 - Ezt majd ő megmondta, amikor odamegyünk! - mondta Reo.

Kis hezitálás után felállt, aztán egy pokróccal jött vissza. Megállt előttem a fejével meg biccentett egyet. Vettem a célzást. Kedves volt tőle, hisz még arra se lett volna erőm, hogy felemeljem azt a takarót. Így csak eldőltem ő meg szépen betakart. Persze pár másodperc után már aludtam is.

Másnap fél kilencfelé keltem fel, bár nem sokat aludtam. Részben a kanapé kényelmetlensége miatt, de főleg, mert ma elmegyünk megkeresni a névtelen lányt. Reo már nem volt a szobába, ezért megtámadtam a fürdőszobát. Sosem esett még ilyen jól a tusolás, kár hogy hamar elfogyott a meleg víz. Reo már a szobában volt, amikor megint kimentem. Három tál... Valamilyen ételféleség volt előtte. Valami pépes. Hitetlenkedve néztem a tányérokat, hátha megmozdul a benne lévő valami.

 - Az íze nem olyan borzasztó, mint a kinézete. - biztatott Reo nagy vigyorral.

 - Ha te mondod... - mosolyogtam és leültem mellé.

Nem mintha annyira éhes lettem volna. Ha arra gondolok, hogy visszamegyünk arra helyre és kiderítjük mi történt Maximmal, görcsbe rándul  gyomrom az izgalomról. Nagy nehezen felemeltem a kanalam és belemerítettem az ételbe. Az íze, valami borzasztó volt.

 - Na, jó, ugyan olyan rossz. - nevetett nagyot Reo.

 - Köszi, ez jól esett. - kicsit oldalba ütöttem, amitől megjátszotta, hogy nagyon fáj neki.

Örültem, hogy megint a régi. Jól elszórakoztunk még egy ideig, Aztán halkabbra vettük a beszélgetésünket, hogy Conort ne zavarjuk meg a pihenésben.

 - Szóval. Mikor megyünk? - kérdeztem komolyan.

 - Arra gondoltam, hogy megvárhatnánk, hogy a dilis felkeljen. Mégis csak ő állt hozzá a legközelebb.

 - Ilyen jó volt a kapcsolatuk?

 - Persze. Conor mindenhova követte. Szerintem őt tekintette a legjobban a családjaként. Igazából Maxim a palotában nőt fel, de nem úgy, mint Conor. Őt önszántából hozták ide a szülei, máris születése után. Alicia saját fiaként tekint rá. Neki volt a legnehezebb, amikor eltűnt. Az egész neve Yume Maxelim. Csak egy évvel idősebb nálam.

Látszott rajta, hogy nem szívesen beszél róla. Persze néha elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett.

 - Mikor tűnt el? - kérdeztem gondolkozás nélkül. - Bocsi.. Ha nem akarsz, nem kell róla beszélned.

 - Semmi gond, nyugi. Meg fogom találni. Lehet, jobb lenne, ha Conort nem hoznánk magunkkal. Csak izgulna, és nem tudna rendesen gondolkozni.

 - Igazad lehet.. - szomorúan néztem Conorra. Olyan nyugodtan aludt. Nem akarnám, hogy rosszabb legyen az állapota.

 - Felhívom Aliciát, hogy kicsit később megyünk haza.

Azzal ott hagyott, a csendes szobában. Odamentem az ágyhoz és leültem a szélére. Valahogy jól esett, ott lenni. Conor is biztos arról álmodik, hogy mi esz otthon a barátaival.

 - Fel kéne hívnom Harut. Lehet, elhúzódik a "táborozás".  - suttogtam Conornak, mintha meg hallaná. De olyan mélyen aludt, hogy egy ágyúval sem keltettem volna fel.

Még mindig rosszul esett, hogy nem mondhatta, el a bátyámnak, hova is megyek igazából, de csak idő kérdése az egész.

Lementem az előtérbe és tárcsáztam a számot. Haru hamar felvette, jó volt megint hallani a hangját. Talán tíz percig beszélhettünk, aztán le kellet tennem, mert Reo hívott, hogy készülődjek. Nem sokára elindulunk a saját kis küldetésünkre.

14. rész

Mikor kinyitottam a szemem csak a fáklyák gyenge pislogása világította meg a termet, ahol Conorral nemrég elváltunk. Felkeltem a hideg márvány padról, aminek keménységétől teljesen elzsibbadt a bal kezem. Odasétáltam az egyik fáklyához és leemeltem a helyéről. Melegedésre is tökéletes volt. Körbejártam az aulát, de semmi érdekes. Háromszor is elolvastam a vészjósló szöveget és próbáltam rájönni, hogy melyik szó mit is jelenthet, bár kristály tisztán emlékszem arra, amit Conor felolvasott.

Ekkor belém szúrt a felismerés, hogy még nem jött vissza, de még csak hangokat sem hallok az ajtója mögül. Éreztem, hogy a szívem gyorsabban kezd verni. Elkezdtem közeledni az ajtója felé, ahol még mindig ott voltak a kőtömb törmelékei. Átléptem rajta végül hozzá nyomtam a fülemet a nagy fa ajtóhoz. Semmi. Semmi hang nem jött ki. Gondolkoztam rajta, hogy bemegyek és segítek, de nem tehetem, azzal tönkre tenném a küldetését, meg persze azt sem akarja, hogy megtudjam a legnagyobb félelmét. Mi lehet az? Nem rémlik, hogy bármikor említette volna, hogy fél valamitől. Lassan visszaballagtam a kőtömbhöz és leültem. A fáklyát magamnál tartottam, hogy ne fázzak annyira. Lassan körbenéztem és észrevettem, hogy szinte teljesen sötét van. A terem végéig el se lehet látni. Érdekes, ilyenkor már a frász kerülget, hogy mikor bukkan elő valaki a homályból. Úgy látszik tényleg bátrabb lettem. De a tudat, hogy Conor még nem jött vissza, megrémített. Lehet, hogy hazament, csak simán nem várt meg? Ez lehetetlen, hisz ő mondta, hogy itt találkozunk. Visszagondolva a búcsúzásra éreztem, hogy kicsit elpirulok. Meg őrültem, máris arra gondolnék, hogy talán tetszek neki? Hülyeség. Akaratom ellenére elmosolyogtam és elnevettem magam, ilyet is rég éreztem.

 - Nako, te bolond. Mikre nem gondolsz? - kérdeztem magamtól, nevetve.

Ekkor lépteket hallottam meg, ami pont előlem jött. Felugrottam, kardomat máris kicsúsztatva a tokjából. Készenlétbe álltam, majd egy kicsi lángot láttam meg közeledni felém, ami hamar elaludt. Majd kilépett a sötétből, egy lány volt. Kicsivel lehetett idősebb nálam. De nem nézett ki soknak. Lassan lépkedett felém, nem mosolygott. Arcán az látszott, mintha a világ összes fájdalmát élte volna át. Aztán megállt előttem, kb. tíz méterrel. Kardomat készenlétbe raktam. Kerestem a fegyverét, vagy ami arra utalhat. De nem láttam, viszont valamin megakadt a szemem. Az övén. Egy zöld kő lehetett benne, ismerős volt, hasonlított a mi lélek köveinkhez, de ebből mintha eltüntették volna a "személyiségét", nem volt benne név és olyan....élettelennek tűnt. Mármint, ha egy kristály lehet "élettel teli", de ez olyan más volt. Jól megnéztem, aztán szemem az arcára vándorolt. Tekintete, mintha átszúrt volna, úgy nézett.

 - Az...egy lélek amulett? - kérdeztem kicsit bátortalanul.

Lenézett az övére, majd vissza rám. Szemében, most kicsi kétségbeesés látszott, de egy pillanat múlva már el is tűnt.

 - Csak, volt. - válaszolta egyszerűen. Hangja lágyabb volt, mint, ahogy számítottam rá.

 - Miért, "csak volt"?

 - Mit tennél, ha nem jönne ki onnan? - kérdésemet szimplán félre söpörve az ajtóra mutatott.

 - Nem válaszoltál. - mondtam ugyan olyan, egyszerűséggel, mint ő.

 - Mit tennél? - de ő is makacs volt. Nem akart válaszolni a kérdésemre, hát jó. Az ajtóra néztem, amitől kicsit megdobbant a szívem.

 - Visszajön! - válaszoltam erőteljesen.

 - Én is azt hittem. Szóval, mit tennél? - szavait egyre nyomasztóbban mondta.

 - Ezt hogy érted?

 - Nem mehetsz be oda, itt hagyod? - már úgy beszélt, minta soha nem jönne ki.

Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy mit tennék. Nem mehetek be oda, valahogy mégis bemennék? Képes lennék itt hagyni? Segítséget hívnék? Semmi se jutott eszembe.

 - Mit akarsz azzal, hogy "te is azt hitted"? - fordult meg a fejemben.

 - Hallottál arról, aki eltűnt, ugye? - közelebb lépett.

 - Igen.

 - Vele voltam küldetésen. Nem jött vissza.

 - De... Téged nem említett senki. Conor és a városlakók is csak egy emberről beszéltek!

 - Mert nem tudtak rólam. - egyre nagyobb bánat ült ki az arcára, amit nézni is rossz volt.

 - Meséld el mi történt. Tudok segíteni? - elindultam felé.

Mikor odaértem, láttam, hogy kezei remegnek. Megfogtam az egyiket, aztán a márványtömbhöz vezettem. Közben eltettem a kardomat a tartójába. Maga elé meredt, aztán az ajtóra nézett, majd rám. A tűz fényében haja vöröslött, eddig észre sem vettem, hogy ilyen élénk színű. Kicsit testével is felém fordult aztán vett egy mély lélegzetet.

 - Amikor Maxim eljött erre a küldetésre vele jöttem, hogy biztassam. Alicia nem tudott róla, sem a tanács. - kezdte mesélni. Maxim biztos a fiú neve volt.

 - Miért? - kérdeztem izgatottan. - Bocsi, folytasd csak..

 - Nem tudtak róla, mert a küldetés előtti napon jelent meg az energiám. Mivel, még nem érzékelték, ezért úgy gondoltuk, eljövök, aztán együtt visszamegyünk. De tévedtünk. - szája összeszorult és kicsit megremegett. - Észrevettek minket. Mivel nem volt olyan ruhám, ami elejti az energiámat követtek. Aka-oni. Maximra a feladat közepén rontottak rá. Nem tudta befejezni a küldetést, nem lesz rá több alkalma. Engem itt kint kaptak el. Nem tudtam semmit sem tenni! Láttam, ahogy ájultan hurcolják el, végül engem is leütöttek. - könny csordult ki a szeme sarkából.

Ha bele gondoltam, hogy én is ilyenen mehetek keresztül és esetleg.... Conor nem jön vissza, szívem teljesen összeszorult. Nagy nehezen tartottam vissza a könnyeimet. Fél karral át akartam ölelni, de amikor közeledtem hirtelen elhúzódott.

 - Nem lehet! Sajnálom, nem a te hibád, de nem érhet hozzám senki. - nézett rám ijedten.

 - Miért?

 - Nos, velem....  - kezdte volna, de ekkor Conor ajtaja elkezdett nyekeregni.

Mindketten odakaptuk a fejünket. Én még fel is ugrottam, hogy jobban lássam. Két árny lépett ki az ajtón, közöttük ott lógott Conor, kicsit bicegve és levegőt kapkodva. Elkezdtem közeledni, mikor az árnyak visszamentek az ajtón át, Conort ott hagyva a legközelebbi márványtömbön. Háttal a falnak dőlve ült csukott szemmel, de ébren volt. Nem bírtam tovább, rohantam hozzá, a nyakába ugrottam és szorosan megöleltem. De eszembe jutott, hogy elég fáradt, ezért gyorsan leszálltam róla. Könnyeim megint összegyűltek a megkönnyebbüléstől, de nem engedtem, hogy pont ilyenkor csorduljanak ki. Conor kinyitotta a szemét és rám mosolygott. Az a mosoly még a piszkos és sebes arcon is csodás volt. Nehezen feltápászkodott a segítségemmel, aztán megint átöleltem. Ő is megölelt engem éreztem, ahogy elkezd nevetni, beleremegett az egész teste. Fájdalmas lehetett. Végül megszólalt.

 - Mondtam, hogy itt találkozunk. Aggódtál, mi?! - persze, hogy elviccelte. Hisz ő Conor : Nem engedné, hogy bárkinek is rossz kedve legyen.

 - Dehogy aggódtam! Tudtam, hogy itt találkozunk, de hogy én végeztem előbb.... - vicceltem én is.

Lassan visszanyomtam az ülőhelyére, hogy pihenjen egy kicsit. Megmondtam neki, hogy maradjon itt, én hozok valakit. Visszamentem a terem mostani sötét részére, oda ahol ültünk. De a fáklya elaludt, a lány meg eltűnt. Még a nevét sem mondta meg. Körülnéztem, de semmi nyomot nem találtam.

 - Hahó! Hol vagy? - kérdeztem, de semmi választ nem kaptam.

Rossz előérzettel kullogtam vissza Conorhoz.

 - Nem találom sehol, talán elment... - kezdtem mondani, de amikor jól láttam Conort már elaludt. - ....valahova. Mindegy. Pihenj csak.

Mosolyogva foglaltam helyet mellette. Teljesen megnyugodtam, hogy minden rendben. Lehet, hogy engem is ilyen valamik hoztak ki, csak nem emlékszek rá. Érdekel mi lehetett a nagy félelem Conornak és, hogy mi történt Maximmal. Na meg azzal a rejtélyes lánnyal. Mit akart mondani utoljára, és még sok minden.

Egy kis idő múlva a nyakláncom segítségével felhívtam Reot, hogy segítsen elvinni Conort. Amíg nem érkezett meg, addig még egyszer körbejártam a termet, hátha a lány nyomára találok, de semmi. Végül nagy nehezen a hátamon húzva, mert, hogy elbírni nem bírtam el, kivittem Conort az épület elé, ahol nemsokára Reo átvette és elindultunk a szálláshelyre. Persze felajánlotta, hogy engem visz és Conort itt hagyja, persze csak viccből. Azt hiszem.

Sok megválaszolatlan kérdés maradt Maximmal és a lánnyal kapcsolatban. De amint a szálláson kipihentük magunkat visszajövök, akár a fiukkal, akár nélkülük és meg keresem újdonsült "barátomat".

~~~~~ Nagyon büszke vagyok, és NAGYON köszönöm szépen.:))

http://blagiekblogja.blogspot.hu/2013/10/dij.html   <----- Bogi ki rakta a blogjára az enyémet, amiért nagyon hálás vagyok.^^ teljesen meghatódtam, még ha csak ennyiről is van szó.:'3

13./2.


 Nagy elhatározással mentem végig a folyosón, míg a hasonmásom (bármennyire is rossz indulatú), azon volt, hogy megállítson. De én már eldöntöttem, az adrenalin tombolt bennem és nem akartam visszafordulni, mert féltem, hogy ha ezt teszem, soha többé nem merem majd, és én is elpatkolok ebben a küldetésben. Az árnyak körülöttem ijesztgettek, egyre nagyobban voltak, végül még a falból is kinyúltak és ráncigáltak engem. Oda, vissza lökdöstek, ruhámat elszakították, de én csak oda csaptam néhányat és töretlenül mentem előre. A célom a legutolsó ajtó!
 - Ne szórakozz már! Gyenge vagy, egy semmi! Nem vagy rá képes. Összeroppannál!  - röhögött egy nagyot a hasonmás.
 - Ugyan már, te is annyira félsz, mint én! Hisz ugyan azok vagyunk, nem? - válaszoltam.
 - Tévedsz. Én nem Te vagyok, Én nem félek ezektől a dolgoktól. - hangosan felröhögött. - Én már mindent legyőztem! De az utolsónál te is összeroppansz és itt ragadsz!
A lehető legnagyobb élvezettel mondta ki a szavakat. Lehet, hogy igaza volt, de nem akarok itt meghalni. Számítanak rám. És nem érdekel, hogy mit is mond, csak túl akarok esni rajta, haza menni és felkészülni a következő küldetésre. Minden szörnyre, démonra, félelemre felkészültem ami az ajtó mögött lehetett. Végig futott az agyamon, hogy mitől félhetek a legjobban, de valahogy nem jutott eszembe olyan félelem ami kitűnne a többi közül. Aztán elértük a folyosó végét, vele együtt a fő félelmemet is.
 Szívem mélyén éreztem, hogy valami más lesz, mint az első ajtó mögött.
Izgalommal telve nyúltam a kilincsér és nyomtam le. Még egyszer hátra néztem a hasonmásra. Mire gonosz vigyora helyett fátyolos tekintetet láttam.
 - Én előre szóltam, hogy ne menj. De ha már idáig eljutottál, hajrá. - mondta, majd megfordult és elsétált.
A legrosszabbtól félve nyitottam ki az ajtót. Hatalmas világosság vakított el. Beléptem, végül az edzőtermet láttam. Az ajtó megint bezárult mögöttem. Beljebb léptem minden olyan, mint amikor elmentem. Nagy, tiszta és békés. A hatalmas terem közepén jártam, mikor irtó hangos zaj ordított fel. Össze görnyedtem fülemre téve a kezemet. Elcsendesedett, már csak idegesítő sípolás volt. Felnéztem, mire a terem kinézete változni kezdett, mintha beakadt volna egy lemez és nem tudná, milyen képet mutasson. A csillogó tisztaság és a borzalmas romok, sötétség és vérfoltok nyomai látszottak, akárcsak egy horrorban. Végül megállt a kép. A gyönyörű edzőteremből már csak romok voltak. Felugrottam és megfordultam. Kirohantam az ajtón amin bejöttem, látni se akartam, hogy így néz ki. De a folyosó helyett Alicia tróntermébe találtam magam. Oszlopok kidőlve véres foltok a trónon. Végül amitől a legjobban féltem.
 A trón előtti sziklák mögül egy véres kezet pillantottam meg. Hezitálás nélkül rohantam oda, de amint megláttam szemem könnyekbe lábadt. Alicia meggyötört teste, mindenhol csurom vér volt.
 - Mi történt? Ki tette ezt? - ugrottam máris mellé, megfogva a kezét.
Nehezen vette a levegőt, kezét reszketve húzta ki az enyémből. Szemeiben félelem volt, arca eltorzult és megfeszült. Oldalán ejtett vágásból még erősebben folyt a vér.
 - Mit akarsz még? Tűnj innen! - mondta gyenge hangon.
Szívem kihagyott egy ütemet. Hogy lehet ez? A szavak súlya, úgy nyomta a szívem, mintha csak szét akarna roppanni. Borzasztóan fájt.
 - Hogy érted ez? Miért? Ki tette ezt? - sírtam el magam.
De már késő volt, Alicia lélek köve elfeketedett, és széttört. Meghalt. Kis idő után lassan felkeltem, kardomat a kezembe tartva ballagtam vissza a edzőterembe. Agyam mindenen járt, nem akarom elhinni, hogy ezt mondta. Eszembe jutottak többiek, ha Alicia itt volt, ők is itt lesznek! De amint a teremhez értem nem mertem benyitni. Féltem a látványtól, ha ők is így néznek ki? Ha ők is elküldenek? Ha találkozok azzal, aki ezt tette? Féltem, hogy megint elveszítek mindent és mindenkit.
 Erőt merítettem és benyitottam. Celina és Reo a terem szélén voltak. Reo térdelt....sírt. Celinát az ölében tartva nézett fel rám, szemében szinte lángolt a düh. Celina kezére néztem, rá a lélek kövére. Ereimben megfagyott a vár. Fekete és megrepedt. Tudtam mit jelen, de nem akartam elhinni. Közelebb léptem, mire Reo gyorsan rám szegezte a fegyverét. Szája fel volt repedve, mindenhol lila foltok és horzsolások.  Gyorsan megálltam, nem tudtam mit tegyek.
 - Már megint te? Ennyire meg akarsz halni? Nem volt még elég? - ordította, egyre vörösödő fejjel.
 - Én..nem... Miről beszélsz? Ki tette ezt? - mondtam kis hezitálás nélkül.
Pár lépessel közelebb merészkedtem, mire Reo elém lőtt. Nem célzott jól. De még így is égető fájdalom nyilallt a bal combomba. Az oldalát súrolta a golyó, amitől összeestem. Ekkor észrevettem, hogy a bal kezével lőtt, pedig jobb kezes, a másikkal Celinát tartotta. Ezért nem célzott halálosan. A rettegés olyan formában tört rám, mint még soha. Már nem tudtam sírni se. Tőlem féltek, én tettem ezt velük!
 - Komolyan? Még nem okoztál nekünk elég fájdalmat, Nako? - ismerős hangot hallottam magam mögül, Conorét.
Nem mertem megfordulni, nem viseltem volna el a látványát. De nem is kellet megfordulnom, oda jött ő magától is. Ruhái szakattak és véresek, arcán vágás. Jobb bokáját húzta maga mellet. Eltört, vagy kificamodott, de borzalmas látvány volt. Megállt előttem kardja hegyét fejem elé tartva. Felnéztem az arcára, melyről a gyűlölet sugárzott. Mindenki utált, ellenség voltam, megint. Én ezt nem tudtam elviselni. Egyenesen a lába elé görnyedtem és felkiáltottam. Ez a fájdalom rosszabb volt minden félelmemnél, inkább egyszerre küldjék rám az összes ajtó mögül a szörnyeket és azok faljanak fel élve, csak ezt ne!
A hasonmásom jelent meg, széles vigyorral az arcán. Tudtam, az egész az ő műve. Conorra néztem, aki még mindig engem figyelt. Aztán Reora, aki Celinát tartva sírt.
 - Az egészet Te tetted.. Ugye? - kérdeztem lassan felállva.
 - Miről beszélsz? Te árultál el minket! - kiáltott rám Conor. Szóval ő nem látja a hasonmásomat.
 - Nem te.. hanem TE, hasonmás! - fordultam a klónomhoz, a combomba belenyilallt a fájdalom de közelebb léptem hozzá
Conor hátulról megragadta a hajam, mire megint a földön találtam magam és elkezdett húzni egy másik ajtó felé. A fájdalomtól felsikoltottam és próbáltam magam taszítani a földről, hogy ne húzzon annyira és vele együtt haladjak. Végül megállt az ajtó mellet és odalökött. Majd a falhoz mutatott. Lassan odanézem. Könnyeim kicsordultak, amikor megláttam a bátyám élettelen testét a falnak támasztva.
 - Mit tettetek? - kérdeztem. - MIÉRT TETTÉTEK? - ordítottam.
 - Senki sincs neked! Mindenki UTÁL! - kaptam a választ, de nem csak Conortól. Reo, Celina, Alicia és mindenki más, akit megismertem a tanulásom alatt is mellette álltak csurom véresen, szemükben semmi élet.
 Ledermedtem, ez volt az a válasz, amitől azóta féltem, hogy a suliban megismertem Aliciát. A legnagyobb félelmem, nem akartam még egyszer átélni, főleg nem úgy, hogy ők mondják,... a barátaim, a családom. Akik a legfontosabbal.
Feladtam, nem akartam folytatni. Nem tudom kibírni. Inkább meghalnék. Csak ne kelljen ezt néznem és hallanom.
Nem éreztem értelmét annak, hogy tovább harcoljak ez ellen. Kardomat kiejtettem kezemből, fejemet meg lehajtottam.
 - Feladom. Nem bírom ki! - sírtam el magam, legszívesebben sikítottam volna.
 - Nem harcolsz tovább? - kérdezte mellém hajolva a másolat.
 - Én.... - már mondtam volna ki a válaszomat, hogy nem, nem harcolok tovább ez ellen. Amikor felnéztem Conorra és szemében megcsillant egy kis fény.
 - Én... - folytattam - Megígértem Conornak, hogy kint találkozunk! - mondtam ki hangosan.
Felálltam, lábamban nem éreztem a fájdalmat. Oda ugrottam Reohoz és megráztam. Majd egyesével néhány emberhez. Végül Conornál kötöttem ki.
 - Térjetek magatokhoz! Ti mind fontosak vagytok! - ráztam meg jó erősen. - Ez mind nem igaz!
Majd erősen átöleltem. Teste feszült volt, végül ellazult és hallottam, hogy a kardja a földön koppan. Hátamon éreztem egy kezet, mire ugrottam egyet, gyorsan vettem a levegőt, ahogy hirtelen megfordultam. Celina mosolygott rám, arca sértetlen. Körbenéztem, észre se vetem, hogy eddig csukva volt a szemem. Minden tiszta volt, olyan mint régen. Bele ugrottam Celina és Alicia nyakába egyszerre ölelve át őket. Könnyeim most már a boldogságtól hullottak az arcomról. Végül elengedtem őket, mert Reo hátulról megkócolt, tipikus vigyorral az arcán. Conor mögötte állt. Mosolygott rám, békésen, mint mindig. Haruhoz fordultam, aki már nem volt ott. Helyette mellettem állt, és szorosan átölelt, nem is emlékszem mennyi idő után megint.
 Félelmem végleg elszállt. Éreztem, hogy ez soha sem történhet meg.

Hirtelen minden eltűnt, minden fehér volt és a végtelenbe nyúlt. A hasonmásom állt előttem. Még mindig vigyorgott, de elégedetten. Én is vissza mosolyogtam rá, magabiztosan. Már nem féltem attól, hogy elfordulnak tőlem a barátaim, mert tudtam, hogy ez nem történhet meg, hisz ők önmagamért szeretnek.
 - Gratulálok Tomoshika Nako. Ezennel végeztél a küldetéseddel. - mondta kis idő után a klónom.
 - Köszönöm. - válaszoltam gyenge hangon, megint kicsit bekönnyeztem, de gyorsan pislogtam néhányat és elmúlt..
De már el is tűnt előlem. Fáradtnak éreztem magam, végül minden elsötétült.

13. rész /1.

A hosszú folyosón, néhány rémisztő, pislákoló lámpa kezdett el világítani. A végét látni se lehetett, a köd, ami onnan jött egyre csak sűrűsödött a lábamnál, végül a térdem magasságában maradt. Lassan elindultam előre, kardomat még erősebben fogva, szinte már fájt. Remegtem. Hátamon végig futott a hideg, mikor egy kezet éreztem a vállamon. Abban a pillanatban megperdültem kardomat a levegőbe emelve csapást mértem az ellenségemre, de egy nagy csattanással és szikrával megállt a pengém. A hasonmásom állt előttem széles vigyorral az arcán. A kardjaink egymásnak feszültek. Végül hátrébb ugrottam, megint támadó helyzetbe vágva magam.

Nem tudtam eldönteni, hogy attól vagyok ideges, amiért magamat látom, aki mindjárt támad, vagy azért, mert a mögöttem lévő sötétségből azt éreztem, valaki, vagy valami, mindjárt elránt és végem. Egy kicsit elfordítottam a fejemet, de még mindig a hasonmást néztem, végül egy pillanatra hátra pillantottam. A sötétség, mintha élt volna. A falon árnyak másztak fel, le. Szívemet a torkomban éreztem.

 - Add fel. Túl gyáva vagy! - kuncogott, kardját lazán leeresztve.

Dühös voltam, amiért alábecsül, de valamilyen szinten igaza volt. Mélyen magamban én is kételkedtem abba, hogy sikerül. Pár másodperci farkas szemet néztünk egymással. Végül már elviselhetetlen volt a csönd.

 - Mit kell csinálnom? - vágtam máris a közepébe.

Válaszul még egy vigyort kaptam, ami szerintem nekem sose menne a valóságba. Aztán elsétált mellettem és egy ajtó mellé állt. Majd lassan egyre több és több ajtó jelent meg a hosszú folyosón.

 - Minden ajtó mögött egy félelmed van. Választhatsz, melyikkel kezded, vagy, hogy mennyit nyitsz ki. A folyosó végében lévő utolsó ajtón múlik minden. - válaszolta, majd lassan lenyomta a kilincset kitárva az első ajtómat.

  - Mi van odabent?

  - A legkisebb félelmünk. - az utolsó szót direkt megnyomta, nehogy elfelejtsem, hogy ki is áll velem szembe. Nem mintha, olyan könnyű lenne elfelejtenem.

Kis hezitálás után beléptem a bejáraton, ami nyikorogva bezárult mögöttem. Még utoljára annyit hallottam kívülről, hogy sok sikert, aztán síri csönd.

Lábam alatt éreztem, hogy vízben állok.  Halk nyikorgások közeledtek felém. Hátamon felállt a szőr, éreztem, hogy néznek, egyre közelebbről és közelebbről. Legszívesebben a sarokba ültem volna, fülemet befogva, de nem tehettem. Elkezdtem tapogatni a falat, hátha találok egy kapcsolót. A padló nyikorgása egyre közelebbről hallatszott, amitől kicsit be pánikoltam, eszembe jutott minden, amitől kicsit is félek. Kezdett leverni víz, mikor végre találtam egy villanykapcsolót, gyorsan megnyomtam. Gyenge zümmögő lámpa kapcsolódott fel. Teljesen lefagytam, kezemben meglazult a kard, remegtem, erőm elszállt. Térdre estem, a padlóra téve a tenyeremet. Levegőért kapkodva ziháltam. Össze kell szednem magam! Kiáltottam magamban, végül felálltam. Meg akartam dörzsölni a szememet, de amikor felemeltem a kezem tisztázódott bennem, hogy ez már nem csak egy próba. Ez halálosan komoly! Kezem vöröslött a vértől, ahogy a szoba egész padlója is úszott benne, nem víz volt. Éreztem, hogy még meleg, amitől elkapott a rosszullét. De eszembe jutott valami, amitől észbe kaptam. Mi volt a nyikorgás? Ki vagy inkább mi tekintetét éreztem?

Lassan körbe néztem szobába. De sehol se láttam semmit. A terem közepébe mentem, ott mégis csak könnyebb harcolni, ha arra kerül a sor. A lámpa kattogott felettem. Csöpögést hallottam. Hirtelen mozdulattal fordultam meg, de semmi. Ekkor tudatosult bennem, hogy hol és mit kell keresnem. Fejemet gyorsan felemeltem és ott volt előttem, a szörny, amitől mindig is féltem. Rám vetette magát. Hátamra estem, ő rajtam morgott és visított. A kezem szabadon volt, így használni tudtam. Az egyikkel tartottam, hogy ne bírjon belém harapni, míg a másikkal hirtelen szúrással az oldalába állítottam a kardom, mire eltűnt. Nehezen feltápászkodtam a földről. Mindenem csupa vér volt, de nem az enyém, hanem ami a földön volt. A szobából még egy folyosó nyílt. Most onnan mászott elő a démon. Végtagjai előre nyúltak, majd testét oda húzta magához. Ez volt a nyikorgás. Feje szinte kicsavarodott testéből, így visított rám hatalmas szájával, mintha állkapcsa kiakadt volna. Fogai véresen csillogtak a kevés fényben, míg egyre közelebb ért hozzám. Elég közel volt, amikor bele tudtam egyet csapni, de a kard csak átsiklott rajta. Nem ért hozzá. Tágra nyílt szemekkel néztem, hogy mit tehetnék. A szoba végébe hátráltam. Kapkodtam a levegőt, lehetséges megoldások után kutatva, míg az az izé egyre csak közeledett. Cifrát káromkodtam, amikor nem jutottam semmire. Neki futottam, mikor már két lábra állt. Még egyet bele szúrtam, de semmi. Kétségbe esve rohantam a legtávolabbi pontba. A démon egyre közelebb jött, már csak pár lépésnyire volt tőlem, végül már az arcomba ordított, szájár akkorára tátva, hogy egész fejemet egy harapásra leszedhetné. Azonnal eszembe jutott egy régi emlék.

Kicsi voltam még, amikor Haru nézte azt a horrort, amiben ez a szörny volt. Titokban figyeltem a kanapé mögül, amikor már aludnom kellet volna. Végül felsikítottam és Haru észrevett. Attól kezdve mindig ezt a démont láttam a sötétben. Haru egyszer azt mondta nekem, hogy nem igazi és hogy elég erős vagyok, ahhoz, hogy legyőzzem. Végül az idő során elmúlt a félelmem, mert mindig ezt mondtam magamban, ha féltem este a sötétben:

 - TAKARODJ INNEN! NEM LÉTEZEL! - csukott szemmel ordítottam bele a szörny arcába, ami megdermedt és minden csöndes lett.

Kinyitottam a szemem, pár centire voltunk egymástól, ezért oldalra léptem, de az nem mozdult. A lámpa is elcsendesedett. Hitelen mindenhonnan kezdett eltűnni a vér, a szörny homályosodott, végül teljesen eltűnt. Ekkor tértem magamhoz annyira, hogy szippantsak egy mély levegőt, és lehiggadjak. Szívem még mindig az átlagnál gyorsabban vert. A falnak támaszkodtam és szép lassan lecsúsztam rajta. A szoba tiszta lett és fényes. Családi képek lógtak kint a falon és finom illatok terjengtek. De ez kicsit sem érdekelt ilyenkor. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ha ez a legkisebb félelmem (és valószínűleg azért volt az, mert már rég elfelejtettem), akkor mik lesznek a többi ajtók mögött?

 Karakter lap(ok) .:)

Több is lesz, lehetőleg mindenkiről, de még nem volt időm megcsinálni.:/  Esetleg, hogy ki legyen a következő?>///<
Igyekszem!^^

1.

Következőt, valaki?:))

2.

3.

Kritikát is nagyon szívesen várok, mert tudom, hogy még van mit fejlődnöm...>< :))

4.

12. fejezet.

Már az ágyban fekve gondolkoztam a történteken. Érzelmeim vihara tombolt bennem megállás nélkül. Már lassan éjfél is elmúlik, nekem meg aludnom kéne, a küldetés miatt, de nem megy. Ez túl sok nekem hirtelen.

Miután Conor elengedett és feltette kérdését Reonak, síri csönd lett. Viszont olyan hangosan vert a szívem, hogy féltem, meghallják. De nem, szerencsére nem. Mikor feleszméltem, ellöktem magam Conortól. Bőre még mindig forrón izzót, mikor hozzá értem. Azzal a lendülettel ki is rohantam az ajtón. Leültem az első padra amit megláttam. Kifújtam magam, aztán körülnéztem. A háztól nem messze voltam, lehetett látni az ablakunkat is, de valahogy nem akartam visszamenni. Pedig hideg volt. Én meg elfelejtettem, hogy a pizsamám egy póló és egy rövidnadrág. Hűvösen megcsapott a szellő. Felhúztam a padra a lábamat és átöleltem, fejemet rádöntöttem. Egy érintésre eszméltem fel, amitől felugrottam. Conor volt mellettem, a bordó pulcsija volt rajta, meg egy hosszú, meleg melegítő. Elkezdtem remegni, nem is tudom mitől, a hidegtől vagy a ténytől, hogy ez a fiú megcsókolt. Ekkor levette a pulcsiját és a hátamra terítette, ekkor már volt rajta egy póló is. Megállt előttem és a kezét nyújtotta.

 - Sajnálom,... Nem tudom mi ütött belém...én. - mondta, zavarban volt, fejét ide-oda forgatta.

 - N-nem, semmi baj. Csak, meglepődtem. - hangom reszketett.

Kezét még mindig tartotta előttem. Akkor először felnéztem rá, bele a szemébe. Tekintete zavart volt, arca kicsit vörös. Ez jól esett, hisz ő is úgy érezte magát, mint én. Megfogtam a kezét, ő meg bevezetett a szállóba. Már az emeleti lépcsőnél jártunk, de még mindig nem engedte el. Egy lépéssel mögötte mentem. Nem mertem mondani, hogy engedjen el, talán kicsit jól esett. Ez baj? De az oldalamat fúrta a kíváncsiság, hogy Reo mit válaszolt. Megint összevesztek? Beértünk a szobába, Reot nem láttam, bent volt a fürdőben. Conor ekkor elengedte a kezem és fáradtan, gondokkal teli arccal leült a kanapéra.

 - Komolyan gondoltam. - mondta kis hallgatás után.

 - Mármint? - most a csókra, vagy a bocsánatkérésre gondol?

 - Igazából mindkettőt. - a válasz melegséggel töltött el, mégis bűntudatom lett. - Nem számít, menj aludni. Kell holnap az erő.

Ezzel lezártuk a témát. Visszaadtam neki a pulcsiját, aztán befeküdtem az ágyamba. Reo valószínűleg a kisebb kanapén alszik. Betakaróztam, és becsuktam a szemem. Reo kis idő után kijött a fürdőből. Megkérdezte, hogy ébren vagyok-e, de nem válaszoltam. Inkább tettetem, hogy alszok. De nem szólaltak utána meg.

Arra gondoltam, hogy már elaludtak. De nekem ez nem megy. Felkeltem, a hold bevilágított az ablakon, pont a fiukra. Reo nem aludt, úgy látszik, tényleg őrködik.

 - Azt hittem alszol. - mondta csendben, kicsit feldúlt tekintettel.

 - Nem tudok aludni.

 - Amiatt?

 - Az is.

Lassan odajött az ágyamhoz én meg odébb csúsztam. Leült mellém, de nem takarózott be, most figyelmesebb volt. Fejét hátradöntötte a falnak és a plafont nézte.

 - A küldetés... nem kell félned, jobban mondva, nem szabad félned tőle. Pont erről szól, legyőzni a félelmeket. - bátorítóan oldalba bökött. Egy kis mosolyt mutatott.

 - Rendben, köszi. - mosolyogtam gyengén vissza rá. Próbálkoztam, hogy őszinte legyen, de nem hinném, hogy sikerült.

Rengetek kérdést tettem volna fel neki. Nagyon sokat! De nem tehettem, féltem, hogy Conor felkel. Vagy attól, hogy mi a válasz. Most le kellet gyűrnöm kíváncsi természetemet.

 - Minden rendben lesz, kiscsibém! - mondta, végre a régi önmaga. Fejem tetején megkócolta hajam, aztán felállt. Tekintetemmel követtem. Már fordult volna a kanapéja felé, mikor visszahajolt és egy puszit nyomott a homlokomra.

 - Aludjál csak, majd vigyázok. - szelíd mosoly volt.

Kicsit megnyugodtam. Még végigfutott az agyamon, hogy vajon az ember világi testem mit csinál, de már nem számított. Végül az álom teljesen elnyomott.

Arra keltem, hogy a fiuk már megint veszekednek. Igaz próbáltak suttogni, de nem nagyon ment nekik. Álmosan felültem az ágyban, megdörzsöltem mindkét szememet. Kómásan figyeltem a reggeli előadásukat. Nem nagyon értetem min is veszekednek. Mindketten egy tálcát fogtak két oldalról.

 - Jó reggelt. - dünnyögtem, amire mindketten odanéztek.

 - Jó reggelt, felkeltettünk? Bocsi. - mondta bűnbánóan Conor.

 - Reggelt. Ez is a te hibád, Conor! - hangzott Reo is, már teljes hangerővel.

Nem tűntek valami kipihentek, biztos egész este váltogatták egymást az őrködésben. Engem nem keltettek fel, amiért hálás voltam, mert végre ki tudtam pihenni magam, de elöntött az az érzés, hogy gyengének tartanak. Mintha nem tudnék vigyázni rájuk, ettől a gondolattól kissé dühös lettem.

 - Nem, dehogy. Kipihentem magam. - mutattam valami mosoly félét, aztán kimásztam a fürdőbe, ruhával a kezemben. Becsuktam magam mögött az ajtót, megmostam a fogam, még le is zuhanyoztam. Este sokszor levert a víz. Jól esett a zuhany. Amikor már elég tűrhetőnek gondoltam magam kiléptem az ajtón. A fiuk már nem veszekedtek, ellenkezőleg. Mintha semmi sem történt volna, ültek egymás mellett és beszélgettek valamiről. A tálca, amit szorongattak még az előbb, most a szoba közepén lévő kis asztalon volt. Rajta egy tál müzlivel és gyümölcslével.

 - Nem tudtuk pontosan mit szeretsz, de egyszer mondtad, hogy a müzlit kedveled.

 - Igen, és a narancslevet. Mondjuk, lent nem volt semmi ezért elmentünk a boltba. - tette hozzá Reo.

Valahogy zavarba jöttem, jókedv és egy kicsi meghatódottság kerített maga köré. Hirtelen szóhoz sem jutottam, csak akkor tértem észhez, mikor a fiuk már kezdtek ijedten nézni.

 - Köszönöm! Tényleg... Nagyon. - motyogtam, és kicsit elpirultam.

 - Semmiség. Na de készüljetek a feladathoz!

 - Rendben, hajrá! - állt fel kicsit noszogatva Conor. Nem tett neki jót a kanapén alvás.

Elment mellettem, egy aranyos mosolyt is kaptam, mégsem éreztem magam zavarban, vagy bűntudatosan. Viszonzásul én is mosolyogtam, de nem feltűnően. Nem akartam félre értéseket.

Mindketten elkészültünk, Reo elvezetett minket a helyszínre. A város közepén egy nagy kolosszeum féleség állt. Egy magas bejárattal, a kapu két oldalán egy-egy sárkány volt. egyik fekete másik fehér, egymás felé néztek vicsorogva. Eléggé rémisztő, és lehangoló.

Reo ott hagyott minket, nem mondott semmi, csak sok szerencsét kívánt. Engem hirtelen megölelt, nem tudtam ellene tenni semmit. Conornak megveregette a hátát aztán elment. Az ölelést nem bántam, erőt adott.

Beléptünk a hatalmas kapun, ami mögöttünk be is csukódót. Fáklyák égtek bent. Egy nagy kőtömbbel találtuk szembe magunkat, amire valami rá volt írva. Ez az itteni régi nyelv, tanultam róla valamicskét a felkészülés alatt, de nem tudtam volna kiolvasni. Conor viszont igen, láttam az arcán, hogy már el is olvasta, búskomor volt, vonásai megfeszültek. Majd lassan rám nézett.

 - Olvassam?

 - Aha.... - válaszoltam. Fejét felemelte és mély levegőt vett, semmi kedve nem volt olvasgatni nekem, főleg nem ezt.

 - "Ti kik ide beléptek, halál a társatok, mit legyőzni kell! Ti kik ide beléptek életetek örökre megváltozik!"  - olvasta hangosan, szívem hevesen vert, majd ki ugrott a helyéről, lábam megremegett. Ránéztem Conorra. A szemembe nézett, nem fordította el tekintetét, amitől normális esetben zavarba jöttem volna, de most megnyugtatott

 - Készen állsz? - kérdeztem, már teljesen önbizalommal telve. Arra gondoltam, hogy vajon Celina és Reo is ennyire megijedtek? Vagy ők szó nélkül bementek?

 - Igen...

Előre néztem, ahogy Conor is, két ajtó jelent meg. Mindkettő előtt egy velünk egy magas kőtömb állt. Szó nélkül előre mentünk. Megálltunk a kőtömbök előtt, amik egyszer csak elkezdtek repedezni. Nyakláncunk világított, fényesen, mint még soha. A kőtömbből, is fény szivárgott ki, de az vörösen izzott. Mikor már teljesen lebomlott a fölösleges kő, ijedtemben hátraléptem egyet. Magamat láttam, vörös szemmel, szürke ruhával és bőrrel. Akárcsak az utcán lévő emberek. Oldalra néztem, Conornak is ott állt a mása, gonoszan vigyorogva, mint az enyém. Az ajtók kinyíltak, a "klónjain" bementek rajtuk. Szóval külön kell majd küzdenünk. Ijedten Conorra néztem, ő is rám. De tekintete nyugodt maradt, épphogy az aggodalom szikráját lehetett látni a szemében.

 - Nako. Ígérd meg. - kezdte, aztán odalépett hozzám és megfogta a kezemet. Keze meleg volt és megnyugtató. - Ígérd meg, hogy miután végeztünk a benti feladattal itt találkozunk!

 - Megígérem.

Válaszom gyenge volt. Nem nagyon bíztam magamba. De Conornak ennyi elég volt. Gyorsan megölelt, aztán nagy léptekkel, magabiztosan belépett ajtaján. Még láttam, hogy kardját aktiválta és kezében tartja, aztán elnyelte a sötétség. Én se habozhattam tovább, markolatomat a kezembe fogva aktiváltam a második fokozatot, a penge már meg is jelent. Lassan beléptem az ajtón. A terem sötét volt. A kevéske fény, ami a kinti helységből beszivárgott lassan eltűnt, ahogy az ajtó becsukódott. Teljesen magamra maradtam.