18. rész

- Hiányoztál, Reo. – mosolygott, szorosan átölelve rég látott társát.

 - Miért nem jöttél haza? Mindenkinek hiányzol. – kérdezte Reo elfojtott rekedt hangon, végül elengedte barátját.

Ahogy elnéztem őket a boldogsággal teltem meg, mégis mardosott a hiányérzet. Nekem sosem adatot meg, hogy így örüljek egy barátomnak, bármennyi időre is váltunk el egymástól. Torkomban kis gombóc telepedett le, könnyeimet visszafojtva néztem ezt a meghitt pillanatot.

 - Nem akartalak bántani titeket. – Reo a lányra nézet, de ő nem adott választ. - A kendő a szememen. – mutatott Maxim a szemkötésre. – Emlékszel milyen erőm volt, igaz?

 - Igen, ha a szemedbe néztek le tudtad bénítani az embert, de csak ritkán használtad…. – válaszolta Reo, elgondolkozva.

 - Igen, mert sok energia kell hozzá. – fejezte be a mondatot Maxim.

 - Üljetek le, amíg mindent elmagyarázunk. – szólalt meg a lány aggodalommal telt arccal. Láttam már ezt a tekintetet. A bátyám sokat nézett így rám, mikor haza értem az iskolába, vagy a hétvégi délutánokat folyton egyedül töltöttem. Az aggodalom mellet, még törődés is megcsillant benne.

 - Rendben, Reo higgadj le és ülj ide. – mondtam, mert láttam, hogy Reo keze remeg.

Fogalmam sincs milyen érzések tombolhattak ekkor benne. Harag? Szorongás? Törődés? Vagy csak el akarta az egészet felejteni és végre otthon lenni, mintha semmi se történt volna? Azzal viszont tisztában voltam, és valószínűleg ő is, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Mindig ott lesz a tudatunk legkisebb darabkájába, hogy ez mind megtörtént.

 - Oké... – válaszolt.

A lány leültetett minket egy asztalhoz. Majd elfordult és egy másik ajtóhoz ment, kinyitotta és bement. A szobában csönd lett. Reo már készült felrobbanni az idegességtől, de tűrte, hogy Maxim vele szemben üljön, csöndben, nyugodt arccal. Lehet most akarta mindkettő fiú feldolgozni a tényt, hogy találkoztak és valószínűleg vissza fognak menni a palotába. A feszültség szinte tapintható volt. Nem kínos csönd, attól ez távol ált, inkább csendes felismerés, esetleg elfogadás. Megint bejött a szobába a lány egy tálcával, amin négy bögre, gőzölgő tea volt. Letette elénk, aztán Maxim kezébe is adott egyet. Végül ő is leült mellénk.

 - Most hogy mindenki itt van. Folytatnám a történetem. – kezdett bele kis hallgatás után.

Reo megrezzent és kisség előrébb hajolt. Valamiért olyan érzés fogott el, hogy nekem ezt nem lenne jogom tudni, hiszen meghatározó pont azok életébe, akik a családjának tekintik Maximot. Épp ezért próbáltam elrejteni a nyugtalanságot, ami szinte széttépett belülről. Persze a kíváncsiságomat nem tudtam elnyomni.

 - Mielőtt elkezdenéd… Megmondanád, hogy hívnak? – fordultam a lányhoz, de nem voltam benne biztos, hogy pont most kellet-e feltennem ezt a kérdést is.

A lány hűvösen a szemembe nézett, majd Maximra.

 - Mond el. – mosolygott a fiú.

 - Ozel Sherly. – hangzott az egyhangú válasz.

Kicsit furcsálltam, hogy Maxim engedélye kell ahhoz, hogy elmondja valakinek a nevét. Vagy csak ennyire nem bízik senkiben? De valahogy mégis megértem, hogy miért így gondolkozik.

 - Ha már itt tartunk.. Téged hogy hívnak? – fordult felém Maxim.

 - Tomoshika Nako vagyok. – válaszoltam a lehető legnyugodtabb hangon.

A mosoly elszállt egy pillanat alatt Maxim arcáról. Hirtelen gyengének tűnt, mégis feszültnek. Vállai leereszkedtek egy pillanatra, mintha éppen az élet szállt volna ki belőle. Majd elfordult és lehajtotta a fejét.

 - Baj van? – kérdeztem még jobban felzaklatva.

Reora néztem, de ő is csak a fejét rázta, nem értette, hogy mi történik.

 - Már hallottam rólad, Nako. – élénkült fel a mosolya.

 - Hm.. Értem. – nem akartam kérdezősködni, mert már nagyon érdekelt a története is és nem akartam húzni az időt. De a valódi ok, az, hogy féltem a választól. A vállamra, mintha az egész világ súlya nehezedne. Reora pillantottam, aki az arcomat figyelte, hogyan reagálok. Gyenge mosolyt láttam az arcán és egy tekintetem, ami azt sugallta: Nem egyedül cipelem azt a hatalmas súlyt. Hálás voltam, de csak bólintottam egyet, hogy minden rendben.

 - Szóval… a történet. – türelmetlenkedett Reo.

 - Ja, igen. – mosolygott. Olyan volt, mint Conor, mindig mosolygott, bármi történik. Tényleg olyan, mintha testvérek lennének. – Szóval, miután eltűntünk, az Aka-oni bázisára vittek minket. Tudtak a kepeségeimről ezért a szememet leközözték, a fegyveremet pedig elvették. Nem sok időt töltöttünk azon a helyen. Máris átvittek minket a laborba. A vegyszerek szagát még mindig érzem, ha rá gondolok. Bőrömön érzem a sokkolóik hatását akárhányszor az ott lévő emberekre gondolok, akiket kegyetlenül kihasználtak. Rengetek kísérletet végeztek rajtunk, aminek meg is látszik az eredménye. Főleg rajtam… - itt elhallgatott. Könnyei fojtogatták. Hangja elvékonyodott egy pillanatra.

 - A fehér haj. – Reo dünnyögött magában.

 - Pontosan. Miután a lélek amulettemet is elpusztították, a fegyverem is automatikusan eltűnt. De a szememmel kapcsolatos erő valamiért megmaradt. Amit ki is használtak.

 Mialatt Maxim mesélte a történetet Sherly keze ökölbe rándult és remeget. A feszültség és az idegesesség látszott rajta. Oda nyújtottam hozzá a kezem, hátha érzi, hogy mellette állok és segítek neki. A kint történő beszélgetésünk során, amit Conorra várva ejtettünk meg, rájöttem, hogy neki Maxim a lehető legfontosabb ember. Rémülten nézett rám, arcán halovány nyugalom jelent meg, de csak egy pillanatig.

 - Az Aka-oni vezére személyesen „tisztelt” meg azzal, hogy ő maga vezette le a rajtam történő kutatásokat. Aminek az eredménye, egy nagy erejű tudatmódosítás lett.

 - Hogy mi? – kiáltott fel Reo. Lélek amulettje izzott a haragtól, megbocsáthatatlan, amit tett a barátjával. De ez nem a megfelelő pillanat volt arra, hogy tomboljon és vakon cselekedjen.

 - Jól halottad. A kísérletek célpontja nem a fizikai változás volt, hanem a szellemi. Aminek a középpontja a jobb szemem. Más szóval, ha sok ideig nincs letakarva a szemem, akkor működésbe lép és önszántamból visszamennék a bázisra.

 - Akkor megakadályoznánk! – pattant fel Reo.

 - Nem lennétek rá képesek. Ha ilyen állapotban vagyok, akkor teljesen felfordul a gondolkozásmódom, aminek a következménye, hogy titeket néznélek ellenségnek. Reo, te ismered a képességeim, előbb mondtad el. – amikor ezeket a szavakat mondta ki fejét kicsit elfordította, de én pont láttam, hogy egy árva, fájdalmas könnycsepp siklik le az arcán.

 - Igen, le tudod bénítani az embereket. De csak kevés ideig. – lassan visszahúztam Reot, hogy üljön le. Lehet, hogy nem veszi észre, de ez Maximnak még nagyobb fájdalmat okoz. Azzal a lendülettel Reo rám nézett, én pedig elővettem a leg magabiztosabb nézésemet, hogy lenyugodjon. Megértette, hogy mit akarok mondani.

 - Megmondtam, az eredmény meglátszik. – mosolygott Maxim. Hamis mosoly. – A szemeim „fejlődtek”, vagyis ha használnám rajtad a jobb szememet, máris meghalnál.

Ez nagyobb fájdalom volt kimondani, mintha hasba szúrták volna egy késsel, ismerem az érzést. Még szemkötőn keresztül is el tudtam képzelni a tekintetét. Mosollyal akarta palástozni a hatalmas fájdalmát és szomorúságát.

 Én is mindig ezt tettem.                                               

 - Nem lehet. És a bal? – kérdeztem egyre kíváncsibban.

 - Az nem annyira erős, de már nem csak egy embert tudok lebénítani, hanem egyszerre akár tízet is hosszú időre.

 - Ha csak a jobb szemed van letakarva, akkor is visszamennél a bázisukra?

 - Őszintén? Fogalmam sincs. Szeretek kockáztatni, de ezzel inkább nem próbálkoznék. – nevette el magát. Színlelt nevetés.

 - Alicia biztos tud rá találni megoldást! – mondta Reo teljes meggyőződéssel az arcán. Kezeivel felfelé mutatott, minta Alicia most is figyelne minket.

 - Nem akartam így hazamenni, nem akartam bajt keverni, őt is szégyenbe hoznám. A fegyverem sincs már meg, se a lélek amulettem, ami azt jelenti, hogy szinte már halott vagyok.

 - Ez hülyeség! Vannak érzelmeid, barátaid, ha nem lenni így akkor nem is foglalkoznál Aliciáékkal, se azzal hogy mit gondolnak rólad! - fakadt ki belőlem. Szinte magamat láttam magam előtt, a bizonytalanságomat és minden hazug érzelmemet, amit az évek során összegyűjtöttem. Biztos, hogy Maxim régen sosem játszotta meg az érzelmeit. Nem akartam, hogy neki is meg kelljen játszania magát, senkinek sem kívánom.

Mindenki elhallgatott. Reo rám nézett, szomorú volt, csalódott. Sherly ekkor felállt és kivitte a másik szobába a bögréket. Maximnak eltűnt a mosolya, amitől csak még rosszabb kedvem lett.

 - Gyere vissza velünk. Mindenki rád vár. – törte meg a csendet Reo. Hangja, és mozdulata már teljesen nyugodtak voltak.

Kis hallgatás után, Maxim felállt és oda sétált elénk. A rajta lévő takarót ledobta egy székre. Végül a szemkötőt lehúzta a fejérő. Szemei csukva voltak. Szívem a torkomban dobogott, a székben kicsit hátrébb dőltem, elfogott a félelem, nem, nem is a félelem, inkább az izgalom.

 - Ha megígéred, hogy Sherly is ott maradhat, akkor megyek. – mondta halkan.

 - Ez természetes.

 - Rendben. – mosolyodott el. – Mostantól ti is felelősek vagytok a szemeimre.

Reoval egymásra néztünk, biztosak voltunk benne, hogy sikerülni fog. Mindketten megkönnyebbültünk egy pillanatra.

 - Megegyeztünk. – válaszoltam.

Ekkor Maxim lassan kinyitotta a szemeit. Mondta, hogy nem aktiválódik máris a szeme, ezért nem féltem attól, hogy lebénít, vagy rosszabb. A látványtól, viszont megijedtem a fejem lüktetett a vértől, amit a hirtelen jött heves szívverésem okozott. Mindkét szeme vörös színű volt, kísértetiesen vérvörös. A jobb szemének fehérje pedig fekete árnyalatban csillogott. Megdermedtem, mikor bele néztem. Nem használta az erejét, szimplán a sokktól váltam kővé. Reo viszont, nem reagált így. Csak elvigyorodott és Maxim vállára tette a kezét. Sherly ekkor már a szobában volt. Rémülten emelte fel a kezeit a szája elé, rég lehetett, hogy nincs rajta a szemkötő. De biztos, hogy rossz emlékeket is felidézett.

 - Indulhatunk? – kérdezte vigyorogva Reo. Amint megláttam Reo lelkes farkas vigyorát, máris elszállt minden kétségem. Tudunk vigyázni Maximra és a szemeire.

Maxim szeme élénkebben csillogott. De csak a bal. Kicsit bekönnyezett, végül egy könnycsepp végig folyt az arcán. De most a boldogságtól sírt, és ez őszinte könny volt. Sherly megijedhetett, mert máris mellé ugrott, tudta, hogy nincs semmi baj, de ő még is mellette állt. Ez elgondolkoztatott, egy év sok idő, és eddig itt voltak egymásnak. Teljesen elérzékenyültem, de ez mégis csak egy boldog pillanat, nem sírhatom el magam. Maxim hezitálás nélkül átölelte Serlyt.

 - Nyugodj le Max. – simogatta Sherly a hátát. Arca még mindig, nyugodt volt, amiről alig lehetett leolvasni bármilyen érzelmet. De szépen lassan biztosan megnyílik előttünk.

 - Sherly… - Maxim visszalépett egyet és a lány két vállát fogta, aztán ránk nézett enyhén kipirult arccal. – Haza megyünk…

  Nem kellet sok idő, mire elkészültek, és felértünk a felszínre. Összes fáklya elaludt, amikor felértünk. Reo és én is előkaptuk a fegyverünket. Készen álltunk bármilyen támadásra. A legrosszabb félelmeinket már tudtuk, ha netán az Aka-oni bagázs jönne, akkor megfizethettem volna a miatt, amit a nagyival tettek. Végül a fáklyák megint el kezdtem égni.

 - Bocsánat, csak izgulok. – szólalt meg Sherly. Arca még mindig ugyan olyan nyugodt volt. Lehet, hogy a kísérletek alatt nem mutathatott semmi érzelmet. Nehéz lehetett neki ez az egy év.  

Nem értettem miről beszél. Aztán felénk nyújtotta tenyerét és egy kicsi lángocska kezdett táncolni benne, végül az is elaludt. Kérdően néztem fel a lányra, majd Reora. Nem voltam benne biztos, hogy jól láttam-e vagy csak képzelődtem. Reo ugyan ezen gondolkozhatott a tekintetét nézve.

 - Ez lett a rajtam történő kísérletek eredménye. Ha tűz van a közelben, hatással vagyok rá. De a semmiből is tudok csinálni, mint az előbb. – magyarázta Sherly.

 - Ez király! – mondtam ki máris, aztán észhez kaptam. – Mármint nem a kísérletek, hanem hogy tudod irányítani! Ahj… megint rosszat mondtam, Sajnálom.

Elszégyelltem magam, de Sherly csak legyintett rá. Nem az a fajta, aki túl sokat szeret beszélni.

A fiuk előttünk mentek pár méterrel. Ők lelkesen beszélgettek, de én sosem voltam jó abban, hogy a semmiről fecsegjek, vagy bármi témát hozzak fel.

 - Nem kell ennyire törnöd magad, hogy beszélgessünk. – szólalt meg Sherly, a vállamra téve a kezét.

 - Ennyire látszik? – megint mosollyal próbáltam oldani a feszültségemet, kisebb nagyobb sikerrel.

 - Izgulsz, de nem kell. Mindkettőnken zűrös múltja van. – nézett rám nyugodtan.

Hálásan mosolyogtam. De vajon mit tudhat a múltamról.

 - Hm… Tudod, kicsit irigyellek. Olyan sok érzelmet tudsz mutatni magadon. Nekem ez már egy ideje nem megy.

Kicsit meglepődtem, amikor ezeket a szavakat kimondta. De azt még én is láttam rajta, hogy zavarja a téma.

 - Ha zavar, nem kell beszélned róla. Megértem. – kedvesen mosolyogtam, De ez most őszinte volt

 - Tudod, a kísérletek alatt nem akartam megadni azt az örömöt a „tudósoknak”, hogy látják a szenvedést az arcomon, ők csak azt akarták. Végül már rutinná vált és nehezemre esik megint úgy kimutatni az érzéseim, mint neked… - mondta, tekintetét elfordítva felőlem.

Persze mindent megértettem ebből. Egy ideig én is csináltam, de csak még többet piszkáltak az iskolában. De Haru segítségével visszazökkentem a régi énembe.

 - Sherly, nem kell törnöd magad ezen. Én majd segítek neked, visszatérni az igazi énedbe. – együtt érzéssel mondtam ezt neki, ami át is jutott hozzá. Ezek után már nem vettem zokon, ha nem úgy reagál, ahogy én szeretném.

 - Köszi. – válaszolta, egy halovány mosollyal az arcán.

De nekem ez is épp elég.

Ezzel letudtuk az egész ügyet, hamarosan ki értünk a hatalmas épületből.

(köszönöm, hogy felhívtad a figyelmem a részletekre.:) )