20. rész

 Szélsebesen futottam fel az emeletre, lelki szemeim előtt lejátszódott az eddig történtek. A képkockák megállás nélkül pörögtek bennem, mint egy ringlispíl, majd megállt, megfogtam az ajtón a jéghideg kilincsét és beléptem. A hangok eltompultak, sötétség ülepedett a szemeimre.

 Csak pár percig lehettem eszméletlen, de amikor az érzékeim kezdtek felélénkülni, csak duruzsolás hallottam, néhány életlen fényponttal a szemem előtt. Első, ami élesen kirajzolódott az Sherly érzelemmentes, fagyos tekintete volt. Aztán egy nagy meleg kezet éreztem a homlokomon, lágyan megsimogatott. Becsuktam a szememet és hagytam magamnak, hogy átjárjon ez a kellemes érzés. Azt hittem még mindig álmodok, ekkor belém döfött az érzés, amiért annyira siettem. Felugrottam az ágyban, a víz levert és ziháltam. Conor ült mellettem, kezét félig a levegőben tartva, megdöbbenve figyelt. Reo és Maxim is minket figyelt az ágyról.
 - Nagy baj van! – vágtam a közepébe, késlekedés nélkül. – Most beszéltem a bátyámmal, nagyi már két napja otthon van! – próbáltam nagy levegőket venni, de valahogy nem tudtam uralkodni magamon.

 - De ez jó hír. – értetlenkedett Reo, majd Conorra nézett. – Szerintem még fáradt.

 - Ne nézzetek hülyének! Arról van szó, hogy Alicia máris szólt volna, de amikor hívtam nem vette fel, se a telefonra, se az amulettre nem reagált. – mutogattam a levegőbe, végül akaratlanul is, de Reora néztem. – Celina se adott választ.

A fiuk összenéztem és szinte egyszerre nyúltak a köveikhez és hívták a palotát, bárkit aki Aliciáék közelében lehetnek, de összes hívás fájdalmas csendbe torkollott. Szó nélkül elkezdtek pakolni, én is így tettem. A srácok kezei remegtek, Reo összeráncolt szemöldökkel dobálta a ruháit egyik helyről a másikba, aztán az egész kupacot felrúgta és elkáromkodta magát. Conor kicsit higgadtabban pakolt, de arcáról ordított az aggodalom.

 - Baj történt Aliciával és Celinával? Mondjátok, mit segítsek! – fogta meg a vállamat Maxim, akár mennyi ideig is volt elválasztva Aliciától neki is remegett a keze.

Nem volt szívem azt mondani, hogy csak hagyjon minket, mert amúgy se tudott volna sok mindent csinálni vakon. Látszott rajta, hogy bűntudata volt. Én is magamat okoltam volna, voltaképpen magamat okolom. Ha csak Conor és Reo jött volna, már rég otthon lehetnének. Sherlyéket is hamarabb megtalálták volna. De ez már mindegy volt akkor. A táskám cipzárját behúzva fordultam oda hozzá.

 - Ha lemennél a portára és fizetnél, ameddig végzünk, megköszönném. – mondtam kedvesen, de hangom remegett.

 - Máris, Sherly gyere te is! – mondta és indult is. Közben Sherly kezébe nyomtam a pénztárcámat.

 - Hogy haladtok?  - kérdezte Reo, akinek már a hátán volt a táskája.

 - Készen vagyok, nem gond, ha itt marad valami. – mondta Conor egy utolsó pólót dobva a táskájába. 

 - Hmm… minden oké.  – válaszoltam, könnyeimmel küszködve. A koszos, kopott padlót, vagy a régi tapétát a falon tanulmányoztam, csak ne kelljen rájuk néznem.

Ha nem lettem volna, olyan gyenge, hogy elájulok a pániktól, már rég úton lehetnénk. Igen. Ez teljesen az én hibám.

 - Ne legyen bűntudatod. Keveset aludtál az elmúlt napokba, ez túl sok volt neked hírtelen.  – mondta Reo, már a kilincset fogva. Bátorítóan mosolygott rám, hálás voltam, hogy minden erejét megfeszítette ezért a gesztusért. Aztán visszapillantottam a foszlott szőnyegre.

 - Nem azért volt ez a küldetés, hogy ne félj semmitől, hanem, hogy felmérd a helyzetet, mikor is kell félni. Kitalálom: neked ez a legnagyobb félelmed, és gyengeséged. A szeretteid. – Conor szavai kalapácsként sújtottak le rám.

Felnéztem, amit megpillantottam az Conor és Reo önbizalommal teli arckifejezése volt. Vibráló kisugárzással, első, ami eszembe jutott, hogy ezek a fiuk csodálatosak. Conor a kezét nyújtotta felém, elindultam az előttem lévő ajtó irányába, ezen túl magabiztosan, abban a tudatában, hogy semmi gond nem lesz. Megfogtam Conor kezét és elindultunk az előtér felé.

Maxim és Sherly az ajtó előtt várt minket, a pultosnak csak odaintettünk és megköszöntük a vendéglátást. Kilépve az ajtón döbbentünk rá, hogy borzasztóan hosszú lesz az út hazafelé. Időnk meg nincs rá, hogy szerezzünk egy kocsit, vagy valakit, aki elvisz minket.

Muszáj volt gyalog elindulnunk. A szürke város lakói gratuláltak nekünk, néha még tapsoltak is. Őszintén örültek nekünk, furcsa volt ezt érezni. Többiek egy percre megfeledkezhettek a gondokról és veszélyről, beleélhették magukat a helyzetbe. De amint átléptünk a város másik részébe a légkör fagyos lett körülöttünk, az emberek meg se próbálták elrejteni, hogy mennyivel felsőrendűbbnek gondolták magukat. Végignéztem magunkon. Reon egy sima ujjatlan volt, vállán hanyagul lógott a táska, nyakán egy ér feszült és dudorodott ki. Fekete haja, már megnőtt annyira, hogy zavarja a szemét, ezért kezével néha a feje teteje felé simította, ahonnan a kósza tincsek visszaestek a szemébe. Conor megszokott piros pulcsijában volt, félig felhúzta, nem volt ideje pólót venni alá. Ujját feltűrte a könyökéig. Idő alatt neki is nőtt egy picit a haja, legalábbis a forgó, amitől mindig felállt néhány tincs eltűnt és már hátra tudta simítani azon az oldalon, hogy ne hulljon a szemébe. Teljes higgadtsággal az arcán tűrte a beszólásokat, és gonosz tekinteteket. Nem úgy, mint, Sherly. Idegesen pislogott körbe, várta mikor támadnak rá. Maxim karjába kapaszkodva ment mellettünk. Nagy meglepetésünkre egy idősebb asszony állt meg előttünk. Haját összekontyolta és régies hosszú ruhát hordott.

 - Ti vagytok a kiválasztottak, ugye? – remegő hangon kérdezte, eléggé hangosan, ahhoz, hogy mindenki figyelmét felhívja maga körül.

 - Elnézést, hölgyem, de sietünk. – mosolygott Conor, mi bólintottunk. Elmentünk a néni mellet, aki utánam fordult és a pulcsim szélét kezdte húzogatni.

 - Segítek nektek! Tudok egy gyors utazási módszert. – mondta. Arcán még mindig mosoly volt, ami nem nagyon akart eltűnni. A többiekre néztem, akik tanácstalanul figyeltek.

 - Nagyon megköszönnénk. – hajoltam vissza az alacsony nőhöz. – Tomoshika Nako vagyok. Ők a barátaim.

 - Ginta Reo a nevem, ha nem haragszik sürgős dolgunk van. – elég ingerültre sikerült ez a bemutatkozás.

 - Máris, máris, fiatalok. Gyertek utánam. – megfordult az asszon és intet maga után.

Mi szó nélkül követtük. Már a város szélén jártunk, ez mező felé mentünk, amikor kezdett eluralkodni rajtam az idegesség.

 - Conor, nem tetszik ez nekem. – kicsit lemaradtunk a többiek után. – Nem ismerős neked valahonnan ez a nő?

 - Én is ezen gondolkoztam, de nem lesz semmi gond. – válaszolta kis hallgatás után. – De nincs nagyon más választásunk.

 - Igaz…

Már a városon kívül jártunk. Egy szántóföld végében lévő házhoz vitt minket a nő. A ház előtt ismerős kocsit vettünk észre. Conorral egymásra néztünk, mindketten kikerekedett szemmel néztünk körbe, tudtuk hol vagyunk.

 - Hát, sziasztok, gyerekek! – hallottunk egy ismerős dörmögő hangot a hát bejáratától. Máris odafordultunk.

Nem más, mint Karl állt a küszöbön. Hosszú szakállát simogatta, mint mindig. Öröm volt újra látni egy ismerős arcot.

 - Rég láttuk egymást! – intett máris Conor. – Srácok, ő Karl, ő hozott minket el idáig.

Conor nagy lelkesen húzta közelebb az öreghez a többieket. Már attól boldogabb lettem, hogy láttam, hogy élénkül fel a mosolya és az életkedve. Ezzel én is kicsit feltöltődtem energiával. Nem hallottam rendesen a beszélgetést, mert hátul maradtam, de el tudtam képzelni, ahogy Reo nagy nehezen és a lehető legudvariasabban bemutatkozik, ahogy Maxim előveszi mosolyát, Sherlyvel az oldalán. Biztos voltam benne, hogy már rá is kérdeztek a szemkötőre és a hajára, mert Conor kínos mosolygást villantott, Maxim meg megigazította a kendőt, de a hangulata nem változott. Karl, pedig nem kérdezett többet, nem avatkozott be mások ügyébe. Conor intett, hogy menjek én is a társaságba, lelkes mosolya kihatott rám. Bólintottam, hogy máris megyek.

 - Rendes fiúnak tűnik, mintha csak Karlt látnám fiatal korába. – az idős néni tűnt fel mellettem elmélyedve gondolataiba.

 - Conor? Igen, ő nagyon „rendes”. – mosolyogtam. – Elnézést, még nem kérdeztem meg a nevét. Karl az utunk alatt, mutatott önről képet, nagyon lelkesen mesélt.

 - Hívj csak Lilinek. – egy elszabadult tincset fújt a gyenge szél a homloka közepére, amit egy gyenge mozdulattal a füle mögé tűrte.

 - Rendben, köszönjük, hogy elhozott minket ide. – mondtam. Jó érzés fogott el, amikor ránéztem, mindig a nagyi jutott róla eszembe. De nem tudtam elfelejteni, hogy mennyire sietnünk kell.

Conorra pillantottam, aki nagy karmozdulatokkal mesélt valamit Karlnak, Reo a fejére pöckölt, amitől nevetni kezdtek. Mosolyra húzódott a szám.

 - Szóval… elmondod majd neki? – kérdezte halkan Lili.

 - Hmm? – értetlenül álltam, figyeltem tovább a többieket.

 - Conor, úgy hívják, nem? Elmondod majd neki, hogy szerelmes vagy? – kérdezte megint, amitől teljesen ledöbbentem. Fejembe szállt az összes vér, úgy fordultam hozzá.

 - Sz-szerelmes? Ha-ha… én, dehogy… - erőltettem magam, de mikor láttam, hogy nem használ abba hagytam és halkabban folytattam. -…Még nem vagyok kész rá. Kérem, ez legyen a kettőnk titka.

 - Az lesz, aranyom. – mosolygott huncutul. – De csak hogy tudd, láttam, hogy mennyire védett téged, amikor jöttünk. Nem bízott bennem, amiért persze nem vagyok mérges.

 - Hmm… - mosolyogtam. – Menjünk oda.

Miközben oda sétáltunk a többiekhez belegondoltam, hogy nem kettőnk, hanem hármunk titka ha, Reot is beleszámítjuk. Beszélgettünk még pár percig, végül bementünk a házba és leültettek minket a nappaliba. Karl és Lili eltűnt egy másik szobába, mikor visszatértek egy kalitkát hoztak magukkal, benne egy apró piros madárral. Letették elénk az asztalra, majd ők is helyet foglaltak.

 - Visszatérve a komoly témára, gyerekek. Ígéretünkhöz híven a leggyorsabb utazási módszert mutatjuk meg nektek.

A szívem a torkomban dobogott, a többiek is feszülten ültek, nem volt időnk bájcsevejre, azonnal indulnunk kell. Lili fájdalmasan remegő keze a kalitkára mutatott. A kis madár vígan dalolt, gyönyörű volt, amibe beleborzong az ember, ha meghallja. Reo eszmélt fel közülünk a leghamarabb és odahajolt a kis tollashoz. Gyanúsan kandikáltam az öregekre, a leggyorsabb módszerez az icipici madárka? Nehezen hittem el, ahogy Sherly is. Hitetlen grimasszal az arcán nézett körbe, mit sem foglalkozva Karlék lelkes mosolyával.

 - Szóval… EZ lenne az? – mondta Reo jól megnyomva a kételkedése jelét.

Mindannyian osztoztunk az érzésein. De belegondolva, ebben a világban minden megtörténhet.

 - Még nem hallottatok a Rinki madárról? – kérdezte meglepődést színlelve Karl.

 - Ha halottunk róla, valószínűleg nem lennénk kétségbe esve! – Reo hangjában csúfolódás kis szikrája jelent meg. De részben igaza volt, sietünk, nem volt időnk viccekre.                  

 - Elnézést Reo hangneméért, de mint frusztráltak vagyunk. Fontos dolog miatt sietünk és nincs sok vesztegetni való időnk. Ha nem bánja, hálásak lennénk, ha elmagyarázná. –Maxim profi módón beszélt. Karl arca komolyra váltott, vonásai megkeményedtek, de felesége örök mosolya a helyén maradt.

 - Értem. A Rinki madár, egy, még a háború időszakában felfedezett élőlény. Akkor elég gyakori volt. Ma már csak pár van a világon, ezt is beleértve. Remek utazási és felderítő eszköz volt akkoriban, sok csatát meg is lehetett nyerni vele. Még a nagyapámé volt ez a kis jószág, ő is a felderítők közé tartozott. – mesélte Karl, ahogy előjöttek az emlékek hol meglazult, hol megfeszültek ráncai.

 - De, a háború már majdnem 150 éve vége. – jegyezte meg Conor.

 - Igaz, de amiről a polgárok nem tudnak az, az, hogy a csaták befejezése után még, vagy 50 évig tartottak a kivégzések, felderítések, megfigyelések. Sok „eltűntnek” nyilvánított falu a lerohanások miatt vált eggyé a földel.

 - Ez borzasztó. – mondtam ki, amire mindenki gondolt. Ezt nem tanították Conoréknak történelem órán.

Mindenki hallgatott, belegondoltunk, hogy milyen lehetet akkor, vagy sajnálattal néztek őseikre. Kíváncsi lettem, hogy egy távoli ősim is járt-e már itt, és ha igen, akkor, lehet pont a hámorú alatt.

 - Ha már a csatában is használták ezt a madarat, akkor hogy lehet, hogy még él? – kérdezte Conor, ami eddig meg se fordult a fejembe. De igaza volt, kicsi és esetlennek tűnt kis fekete gombszemeivel.

 - Majdnem ezer évig élnek, de csak 100 évente raknak egy tojást. Sajnos kihalásra vannak ítélve. A háborúban majdnem mindet megölték. Vagy az akkoriban gazdag, elkényeztetett kölykök házi kedvencként tartották, akik nem foglalkoztak velük, végül meghaltak.

 - Gusztustalan. – csúszott ki a számom, sose szerettem azokat a hisztis gyerekeket, most talán még rosszabbak.

 - Ezért szeretnénk, ha vele mennétek és gondoznátok. Több szükségetek van rá, mint nekünk. Őszintén megmondjuk, nincs sok időnk hátra, mindketten tudjuk. Ti viszont fontosak vagytok az emberek számára. Ha itt maradna, és mi meghalunk, akkor kis idő után ő is elpusztul. A Rinki madarak nagyon ragaszkodó fajták. De ha találunk egy tökéletes gazdát… nem is, társat neki, akkor nyugodt szívvel engedjük el. – Lili mondanivalója közben könnyezett, ahogy én is.

 A gombóc, ami fojtogatott egyre csak nőtt, miközben Lili kinyitotta a ketrecet, a kis madár kirepült belőle és vígan röpködött. Végül megpihent az öreg néni vállán. Nem csak engem, Karlt és a többieket is meghatotta. Persze, Reo férfiasan tűrte, de neki is megremegett a szája sarka. Sherly, akár el akarta rejteni érzelmeit, akár nem, könnyei legördültek. Maximmal egymás mellet ültek, ezért alig észrevehetően, de fogták egymás kezét. Conor csak mély levegőt vett és összeszedte magát.

 - Köszönjük, hogy megbíznak bennünk. Örömmel gondját viselnénk. – mondta a lehető legszebben megfogalmazva.

 - Menjünk is ki a ház mögé, megmutatjuk a Rinki igazi erejét. – állt fel komótosan Karl. Mi is lassan követtük, eddig fel sem tűnő, bicegő járását.

 Ahogy kiértünk a kertbe és felsorakoztunk egymás mellé. Lili állt meg előttünk. Köténye zsebéből egy kerek csengettyűt húzott elő és háromszor megszólaltatta. A vállán ülő kis madár hirtelen felrebbent az ég felé, majd mintha égett volna a tolla, kis teste megnőtt, nyaka megnyúlt. A tűz, amiből átalakult, mellkasából lefelé terjeszkedett, amiből végül lábak jelentek meg, hátsó lábai, ami nemrég még, kicsi gyenge csupasz madárlábak voltak, megerősödtek és pikkelyben végződtek. Szárnyai az ég felé csaptak, immár hatalmasra nőve. Fordult néhányat a hatalmas magasságban, ahol csak egy kis pöttynek látszódott, végül zuhanni kezdett egyenesen felénk. Mielőtt elérte volna a földet nem sokkal a fejünk fölött kanyarodott megint fel, amitől összerezzentem és szorosan becsuktam a szemem. Mikor kinyitottam a szemem Conor széles vállait láttam. Felfelé nézett, a madarat, vagyis ami lett belőle, azt csodálta. Az a lény puhán landolt Lili mellet, aki rezzenéstelen mosollyal fogadta. A többiek máris elkezdtek közelebb menni. Conor pedig felém fordult.

 - Jól vagy? – kérdezte fél mosollyal az arcán, amit imások.

 - Persze… köszi. – válaszoltam kicsit gyengén. Máris visszafordult és közelebb ment Liliékhez.

Én meg ott maradtam és vörösödtem magamban. Pár másodperc után összeszedtem magam és közelebb mentem. A lény nagyobb volt, mint gondoltam. Feje magassága kicsit kevesebb, mint 3 méter lehetett, teste egy sárkányéra hasonlított szépen ívelt hátával és pikkelyeivel, ami csillogva tapadt a bőréhez. Csőre megcsillant a napfényben, ahogy felemelte fejét. Szeme zölden világított, és a benne lévő kis csík fel-le járt, ahogy nézelődött. Teste hosszú farokban végződött, amivel most, mint egy macska, lágyan csapkodott. Felemelő látvány volt.

 - Ő lenne, a mi kis drágánk. – mosolygott Karl. -  Magasságában 2 méter 50 centi. Hosszában 4 méter, ha a farkát is számoljuk majdnem 5. Csőre és karmai pengeélesek, még úgy is, hogy nem használta már lassan 10 éve. Szeme éles, mint a sasé, ahogy a füle is. Izmai erősek, hátán egyszerre 6-7 ember fér el. Ne tévesszen meg a karcsú testalkat, és vékony farok. Akár egy héten keresztül is tud repülni, vagy menni megállás nélkül, és ha megcsap a farkával, abból bizony csonttörés lesz, még ha gyenge és véletlen is volt. Én már csak tudnom, egyszer sétálás közben hirtelen megfordult én meg pont az útjában voltam. Nem volt szándékos és semmi erő nem volt benne, de egy bordám repedt meg a kezem meg eltört. Pedig láthatjátok, nem vagyok az a vézna ember. – sorolta a tudnivalókat Karl, ahogy körbejárta az állatot. Ahogy meg akarta érinteni a lány félreugrott és kicsit felkiáltott.

 Ijedten léptem hátra, ahogy a többiek is megrezzentek. Egyedül Maxim nem volt ideges, csak állt és hallgatta a történéseket. Sajnáltam, hogy nem láthatja ezt a csodás látványt.

 - Nyugi aranyom, semmi gond. – csitította Lili a lényt. Oda ment hozzá, amire lehajtotta hatalmas fejét és hozzá dörgölődzött az apró nőhöz. Nem volt ellenséges, se távolságtartó, mintha egy kezes bárány lett volna. – Gyerekek, gyertek közelebb. A Rinki madár, csak azt az embert fogadja el, akit gazdájának tart, vagy akit barátnak mond a gazdája. Továbbá, a Rinki madár, magának választ gazdát, de csak akkor, ha azt a parancsot kapja. Miután egyszer választott magának, nem hallgat többé a régire. Nagyon engedelmes állat, de ez is a gyengéje. – simogatta buksiját Lili.

 - Hogy-hogy öné lett a madár és nem Karlé? – kérdezte Reo, kíváncsian.

 - Karlé volt. – hangzott az egyszerű válasz. – Régen veszélyes volt ez a környék. Karl pedig mindig úton volt a munkája miatt. Ezért parancsot adott neki, hogy válasszon újgazdát, ami én lettem.

 - Értem. Most pedig, megint választani fog? – kérdezte megint Reo, aki egyre jobba izgult.

 - És ha egyikünket se választja? – kérdeztem én is, mert ez is megtörténhet.

 - Mindig választ. Nem tudjuk mi alapján, de választ. – válaszolta Karl.

Feszülten egymásra néztünk mindannyian és közelebb léptünk a madárhoz. Felsorakoztunk egymás mellett, én középen álltam Reo és Conor között. Mindketten magasabbak voltak, mint én. Ahogy felnéztem rájuk szinte éreztem, hogy csak úgy vibrál körülöttük a levegő. Conor rám nézett és mosolygott. Próbálta minél jobban elrejteni az izgatottságát. Lili oda vezette elénk a Rinkit és súgott valami a fülébe, amire az állat hátrébb ugrott tőle és ijedten nézett minket.

 - Ne féljetek, most fog választani! – kiáltotta kicsit távolabbról Karl. Lili is oda ment mellé és figyelt.

  Szívem úgy dobogott, mint még soha, gombóc megint a torkomban volt. A Rinki teljes erővel kezdett rohanni felénk.