2. rész

Attól a naptól kezdve volt végre barátom. Minden időnket együtt töltöttünk. Semmi baj nem volt. Már másfél hónap el is telt amióta Alicia a suliba jött, azóta nem volt olyan nap, amikor rossz volt a kedvem. Ami persze nem nagyon tetszett Hebinek és a barátnőinek. De még mindig meg voltak sértődve Alicia kijelentésén az első nap, ezért inkább annyiba hagyták. Mivel gyorsan ment az idő azt vettük észre, hogy nemsokára év vége és nyári szünet. Egy három napos szünet jött, amit persze ki is használtunk, ezért elmentünk sétálni és fagyizni a közeli parkba.

Mikor suliba mentünk, viszont rettenetes érzés fogott el. Tudtam, hogy baj lesz! Alicia rosszkedvű volt, ami nem megszokott.

 - Mi történt! - rohantam hozzá amint megláttam.

 - Ömm...áthelyeztek apámhoz...

 - Igen... Múlthéten, tudom.

 - De ezért nemsokára költözünk. Az év végét sem várja meg. Pénteken ír ki.

Gyomrom görcsbe rándult. Ezt egyszerűen nem akartam hallani! Hogy megint egyedül legyek?! Nem bírnám ki...

Irtó gyorsan elment a hét és már péntek volt. A kis álmom vége. Persze ez meglátszott rajtam, és díváinknak ez tetszett is. Megragadták az alkalmat, hogy még jobban a földbe tiporjanak. Hát persze...

 - Na, elmegy a kis barátnőd? - kezdte Hebi.

 - Igeen? Elmegy? - ismételte Kage nyávogós hangján.

 - Bocsi,... Ehhez most nincs kedvem, hagyatok békén. - nagy hibát kövezzem el, már éreztem, hogy ez nem volt jó ötlet!

 - Hogy merted, te senki? Hogy mersz nekem ilyet mondani?? - na, bumm, Damu felkapta a vizet, vele együtt a kezét is sajnos, ami az arcomon landolt.

Arcomhoz kaptam, lüktetett a fájdalomtól, ahol megütött a törpe. De nem estem el, még volt bennem annyi lelki erő, hogy el se sírjam magam. Bár léggé bekönnyeztem, amit azzal hárítottam, hogy lehajtottam a fejem és sokat pislogtam.

Menjünk! - hangzott a parancs Hebitől. Láttam a lábaikat, ahogy elsétálnak, én meg nem bírtam tovább, elkezdet folyni a könnyem.

Pont tanítás után volt, szóval máris mehettem haza. Hála égnek!

Otthon kicsaptam magam előtt az ajtót. Dühösen és szomorúan levágtam magam a kanapéra és utána vettem észre, hogy Haru tágra nyílt szemekkel néz engem. Kicsit megugrottam, mert megijedtem. Aztán elmosolyodott.

 - Mi történt már megint?

 - Csak a lányok. Semmi érdekel. - válaszoltam összekulcsolt kézzel.

 - Már csak pár nap a suli, bírd ki valahogy!  - aranyos volt a bátyámtól, hogy próbált biztatni, de sajnos semmi eredmény.

 - Oké...