12. fejezet.

Már az ágyban fekve gondolkoztam a történteken. Érzelmeim vihara tombolt bennem megállás nélkül. Már lassan éjfél is elmúlik, nekem meg aludnom kéne, a küldetés miatt, de nem megy. Ez túl sok nekem hirtelen.

Miután Conor elengedett és feltette kérdését Reonak, síri csönd lett. Viszont olyan hangosan vert a szívem, hogy féltem, meghallják. De nem, szerencsére nem. Mikor feleszméltem, ellöktem magam Conortól. Bőre még mindig forrón izzót, mikor hozzá értem. Azzal a lendülettel ki is rohantam az ajtón. Leültem az első padra amit megláttam. Kifújtam magam, aztán körülnéztem. A háztól nem messze voltam, lehetett látni az ablakunkat is, de valahogy nem akartam visszamenni. Pedig hideg volt. Én meg elfelejtettem, hogy a pizsamám egy póló és egy rövidnadrág. Hűvösen megcsapott a szellő. Felhúztam a padra a lábamat és átöleltem, fejemet rádöntöttem. Egy érintésre eszméltem fel, amitől felugrottam. Conor volt mellettem, a bordó pulcsija volt rajta, meg egy hosszú, meleg melegítő. Elkezdtem remegni, nem is tudom mitől, a hidegtől vagy a ténytől, hogy ez a fiú megcsókolt. Ekkor levette a pulcsiját és a hátamra terítette, ekkor már volt rajta egy póló is. Megállt előttem és a kezét nyújtotta.

 - Sajnálom,... Nem tudom mi ütött belém...én. - mondta, zavarban volt, fejét ide-oda forgatta.

 - N-nem, semmi baj. Csak, meglepődtem. - hangom reszketett.

Kezét még mindig tartotta előttem. Akkor először felnéztem rá, bele a szemébe. Tekintete zavart volt, arca kicsit vörös. Ez jól esett, hisz ő is úgy érezte magát, mint én. Megfogtam a kezét, ő meg bevezetett a szállóba. Már az emeleti lépcsőnél jártunk, de még mindig nem engedte el. Egy lépéssel mögötte mentem. Nem mertem mondani, hogy engedjen el, talán kicsit jól esett. Ez baj? De az oldalamat fúrta a kíváncsiság, hogy Reo mit válaszolt. Megint összevesztek? Beértünk a szobába, Reot nem láttam, bent volt a fürdőben. Conor ekkor elengedte a kezem és fáradtan, gondokkal teli arccal leült a kanapéra.

 - Komolyan gondoltam. - mondta kis hallgatás után.

 - Mármint? - most a csókra, vagy a bocsánatkérésre gondol?

 - Igazából mindkettőt. - a válasz melegséggel töltött el, mégis bűntudatom lett. - Nem számít, menj aludni. Kell holnap az erő.

Ezzel lezártuk a témát. Visszaadtam neki a pulcsiját, aztán befeküdtem az ágyamba. Reo valószínűleg a kisebb kanapén alszik. Betakaróztam, és becsuktam a szemem. Reo kis idő után kijött a fürdőből. Megkérdezte, hogy ébren vagyok-e, de nem válaszoltam. Inkább tettetem, hogy alszok. De nem szólaltak utána meg.

Arra gondoltam, hogy már elaludtak. De nekem ez nem megy. Felkeltem, a hold bevilágított az ablakon, pont a fiukra. Reo nem aludt, úgy látszik, tényleg őrködik.

 - Azt hittem alszol. - mondta csendben, kicsit feldúlt tekintettel.

 - Nem tudok aludni.

 - Amiatt?

 - Az is.

Lassan odajött az ágyamhoz én meg odébb csúsztam. Leült mellém, de nem takarózott be, most figyelmesebb volt. Fejét hátradöntötte a falnak és a plafont nézte.

 - A küldetés... nem kell félned, jobban mondva, nem szabad félned tőle. Pont erről szól, legyőzni a félelmeket. - bátorítóan oldalba bökött. Egy kis mosolyt mutatott.

 - Rendben, köszi. - mosolyogtam gyengén vissza rá. Próbálkoztam, hogy őszinte legyen, de nem hinném, hogy sikerült.

Rengetek kérdést tettem volna fel neki. Nagyon sokat! De nem tehettem, féltem, hogy Conor felkel. Vagy attól, hogy mi a válasz. Most le kellet gyűrnöm kíváncsi természetemet.

 - Minden rendben lesz, kiscsibém! - mondta, végre a régi önmaga. Fejem tetején megkócolta hajam, aztán felállt. Tekintetemmel követtem. Már fordult volna a kanapéja felé, mikor visszahajolt és egy puszit nyomott a homlokomra.

 - Aludjál csak, majd vigyázok. - szelíd mosoly volt.

Kicsit megnyugodtam. Még végigfutott az agyamon, hogy vajon az ember világi testem mit csinál, de már nem számított. Végül az álom teljesen elnyomott.

Arra keltem, hogy a fiuk már megint veszekednek. Igaz próbáltak suttogni, de nem nagyon ment nekik. Álmosan felültem az ágyban, megdörzsöltem mindkét szememet. Kómásan figyeltem a reggeli előadásukat. Nem nagyon értetem min is veszekednek. Mindketten egy tálcát fogtak két oldalról.

 - Jó reggelt. - dünnyögtem, amire mindketten odanéztek.

 - Jó reggelt, felkeltettünk? Bocsi. - mondta bűnbánóan Conor.

 - Reggelt. Ez is a te hibád, Conor! - hangzott Reo is, már teljes hangerővel.

Nem tűntek valami kipihentek, biztos egész este váltogatták egymást az őrködésben. Engem nem keltettek fel, amiért hálás voltam, mert végre ki tudtam pihenni magam, de elöntött az az érzés, hogy gyengének tartanak. Mintha nem tudnék vigyázni rájuk, ettől a gondolattól kissé dühös lettem.

 - Nem, dehogy. Kipihentem magam. - mutattam valami mosoly félét, aztán kimásztam a fürdőbe, ruhával a kezemben. Becsuktam magam mögött az ajtót, megmostam a fogam, még le is zuhanyoztam. Este sokszor levert a víz. Jól esett a zuhany. Amikor már elég tűrhetőnek gondoltam magam kiléptem az ajtón. A fiuk már nem veszekedtek, ellenkezőleg. Mintha semmi sem történt volna, ültek egymás mellett és beszélgettek valamiről. A tálca, amit szorongattak még az előbb, most a szoba közepén lévő kis asztalon volt. Rajta egy tál müzlivel és gyümölcslével.

 - Nem tudtuk pontosan mit szeretsz, de egyszer mondtad, hogy a müzlit kedveled.

 - Igen, és a narancslevet. Mondjuk, lent nem volt semmi ezért elmentünk a boltba. - tette hozzá Reo.

Valahogy zavarba jöttem, jókedv és egy kicsi meghatódottság kerített maga köré. Hirtelen szóhoz sem jutottam, csak akkor tértem észhez, mikor a fiuk már kezdtek ijedten nézni.

 - Köszönöm! Tényleg... Nagyon. - motyogtam, és kicsit elpirultam.

 - Semmiség. Na de készüljetek a feladathoz!

 - Rendben, hajrá! - állt fel kicsit noszogatva Conor. Nem tett neki jót a kanapén alvás.

Elment mellettem, egy aranyos mosolyt is kaptam, mégsem éreztem magam zavarban, vagy bűntudatosan. Viszonzásul én is mosolyogtam, de nem feltűnően. Nem akartam félre értéseket.

Mindketten elkészültünk, Reo elvezetett minket a helyszínre. A város közepén egy nagy kolosszeum féleség állt. Egy magas bejárattal, a kapu két oldalán egy-egy sárkány volt. egyik fekete másik fehér, egymás felé néztek vicsorogva. Eléggé rémisztő, és lehangoló.

Reo ott hagyott minket, nem mondott semmi, csak sok szerencsét kívánt. Engem hirtelen megölelt, nem tudtam ellene tenni semmit. Conornak megveregette a hátát aztán elment. Az ölelést nem bántam, erőt adott.

Beléptünk a hatalmas kapun, ami mögöttünk be is csukódót. Fáklyák égtek bent. Egy nagy kőtömbbel találtuk szembe magunkat, amire valami rá volt írva. Ez az itteni régi nyelv, tanultam róla valamicskét a felkészülés alatt, de nem tudtam volna kiolvasni. Conor viszont igen, láttam az arcán, hogy már el is olvasta, búskomor volt, vonásai megfeszültek. Majd lassan rám nézett.

 - Olvassam?

 - Aha.... - válaszoltam. Fejét felemelte és mély levegőt vett, semmi kedve nem volt olvasgatni nekem, főleg nem ezt.

 - "Ti kik ide beléptek, halál a társatok, mit legyőzni kell! Ti kik ide beléptek életetek örökre megváltozik!"  - olvasta hangosan, szívem hevesen vert, majd ki ugrott a helyéről, lábam megremegett. Ránéztem Conorra. A szemembe nézett, nem fordította el tekintetét, amitől normális esetben zavarba jöttem volna, de most megnyugtatott

 - Készen állsz? - kérdeztem, már teljesen önbizalommal telve. Arra gondoltam, hogy vajon Celina és Reo is ennyire megijedtek? Vagy ők szó nélkül bementek?

 - Igen...

Előre néztem, ahogy Conor is, két ajtó jelent meg. Mindkettő előtt egy velünk egy magas kőtömb állt. Szó nélkül előre mentünk. Megálltunk a kőtömbök előtt, amik egyszer csak elkezdtek repedezni. Nyakláncunk világított, fényesen, mint még soha. A kőtömbből, is fény szivárgott ki, de az vörösen izzott. Mikor már teljesen lebomlott a fölösleges kő, ijedtemben hátraléptem egyet. Magamat láttam, vörös szemmel, szürke ruhával és bőrrel. Akárcsak az utcán lévő emberek. Oldalra néztem, Conornak is ott állt a mása, gonoszan vigyorogva, mint az enyém. Az ajtók kinyíltak, a "klónjain" bementek rajtuk. Szóval külön kell majd küzdenünk. Ijedten Conorra néztem, ő is rám. De tekintete nyugodt maradt, épphogy az aggodalom szikráját lehetett látni a szemében.

 - Nako. Ígérd meg. - kezdte, aztán odalépett hozzám és megfogta a kezemet. Keze meleg volt és megnyugtató. - Ígérd meg, hogy miután végeztünk a benti feladattal itt találkozunk!

 - Megígérem.

Válaszom gyenge volt. Nem nagyon bíztam magamba. De Conornak ennyi elég volt. Gyorsan megölelt, aztán nagy léptekkel, magabiztosan belépett ajtaján. Még láttam, hogy kardját aktiválta és kezében tartja, aztán elnyelte a sötétség. Én se habozhattam tovább, markolatomat a kezembe fogva aktiváltam a második fokozatot, a penge már meg is jelent. Lassan beléptem az ajtón. A terem sötét volt. A kevéske fény, ami a kinti helységből beszivárgott lassan eltűnt, ahogy az ajtó becsukódott. Teljesen magamra maradtam.