14. rész

Mikor kinyitottam a szemem csak a fáklyák gyenge pislogása világította meg a termet, ahol Conorral nemrég elváltunk. Felkeltem a hideg márvány padról, aminek keménységétől teljesen elzsibbadt a bal kezem. Odasétáltam az egyik fáklyához és leemeltem a helyéről. Melegedésre is tökéletes volt. Körbejártam az aulát, de semmi érdekes. Háromszor is elolvastam a vészjósló szöveget és próbáltam rájönni, hogy melyik szó mit is jelenthet, bár kristály tisztán emlékszem arra, amit Conor felolvasott.

Ekkor belém szúrt a felismerés, hogy még nem jött vissza, de még csak hangokat sem hallok az ajtója mögül. Éreztem, hogy a szívem gyorsabban kezd verni. Elkezdtem közeledni az ajtója felé, ahol még mindig ott voltak a kőtömb törmelékei. Átléptem rajta végül hozzá nyomtam a fülemet a nagy fa ajtóhoz. Semmi. Semmi hang nem jött ki. Gondolkoztam rajta, hogy bemegyek és segítek, de nem tehetem, azzal tönkre tenném a küldetését, meg persze azt sem akarja, hogy megtudjam a legnagyobb félelmét. Mi lehet az? Nem rémlik, hogy bármikor említette volna, hogy fél valamitől. Lassan visszaballagtam a kőtömbhöz és leültem. A fáklyát magamnál tartottam, hogy ne fázzak annyira. Lassan körbenéztem és észrevettem, hogy szinte teljesen sötét van. A terem végéig el se lehet látni. Érdekes, ilyenkor már a frász kerülget, hogy mikor bukkan elő valaki a homályból. Úgy látszik tényleg bátrabb lettem. De a tudat, hogy Conor még nem jött vissza, megrémített. Lehet, hogy hazament, csak simán nem várt meg? Ez lehetetlen, hisz ő mondta, hogy itt találkozunk. Visszagondolva a búcsúzásra éreztem, hogy kicsit elpirulok. Meg őrültem, máris arra gondolnék, hogy talán tetszek neki? Hülyeség. Akaratom ellenére elmosolyogtam és elnevettem magam, ilyet is rég éreztem.

 - Nako, te bolond. Mikre nem gondolsz? - kérdeztem magamtól, nevetve.

Ekkor lépteket hallottam meg, ami pont előlem jött. Felugrottam, kardomat máris kicsúsztatva a tokjából. Készenlétbe álltam, majd egy kicsi lángot láttam meg közeledni felém, ami hamar elaludt. Majd kilépett a sötétből, egy lány volt. Kicsivel lehetett idősebb nálam. De nem nézett ki soknak. Lassan lépkedett felém, nem mosolygott. Arcán az látszott, mintha a világ összes fájdalmát élte volna át. Aztán megállt előttem, kb. tíz méterrel. Kardomat készenlétbe raktam. Kerestem a fegyverét, vagy ami arra utalhat. De nem láttam, viszont valamin megakadt a szemem. Az övén. Egy zöld kő lehetett benne, ismerős volt, hasonlított a mi lélek köveinkhez, de ebből mintha eltüntették volna a "személyiségét", nem volt benne név és olyan....élettelennek tűnt. Mármint, ha egy kristály lehet "élettel teli", de ez olyan más volt. Jól megnéztem, aztán szemem az arcára vándorolt. Tekintete, mintha átszúrt volna, úgy nézett.

 - Az...egy lélek amulett? - kérdeztem kicsit bátortalanul.

Lenézett az övére, majd vissza rám. Szemében, most kicsi kétségbeesés látszott, de egy pillanat múlva már el is tűnt.

 - Csak, volt. - válaszolta egyszerűen. Hangja lágyabb volt, mint, ahogy számítottam rá.

 - Miért, "csak volt"?

 - Mit tennél, ha nem jönne ki onnan? - kérdésemet szimplán félre söpörve az ajtóra mutatott.

 - Nem válaszoltál. - mondtam ugyan olyan, egyszerűséggel, mint ő.

 - Mit tennél? - de ő is makacs volt. Nem akart válaszolni a kérdésemre, hát jó. Az ajtóra néztem, amitől kicsit megdobbant a szívem.

 - Visszajön! - válaszoltam erőteljesen.

 - Én is azt hittem. Szóval, mit tennél? - szavait egyre nyomasztóbban mondta.

 - Ezt hogy érted?

 - Nem mehetsz be oda, itt hagyod? - már úgy beszélt, minta soha nem jönne ki.

Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy mit tennék. Nem mehetek be oda, valahogy mégis bemennék? Képes lennék itt hagyni? Segítséget hívnék? Semmi se jutott eszembe.

 - Mit akarsz azzal, hogy "te is azt hitted"? - fordult meg a fejemben.

 - Hallottál arról, aki eltűnt, ugye? - közelebb lépett.

 - Igen.

 - Vele voltam küldetésen. Nem jött vissza.

 - De... Téged nem említett senki. Conor és a városlakók is csak egy emberről beszéltek!

 - Mert nem tudtak rólam. - egyre nagyobb bánat ült ki az arcára, amit nézni is rossz volt.

 - Meséld el mi történt. Tudok segíteni? - elindultam felé.

Mikor odaértem, láttam, hogy kezei remegnek. Megfogtam az egyiket, aztán a márványtömbhöz vezettem. Közben eltettem a kardomat a tartójába. Maga elé meredt, aztán az ajtóra nézett, majd rám. A tűz fényében haja vöröslött, eddig észre sem vettem, hogy ilyen élénk színű. Kicsit testével is felém fordult aztán vett egy mély lélegzetet.

 - Amikor Maxim eljött erre a küldetésre vele jöttem, hogy biztassam. Alicia nem tudott róla, sem a tanács. - kezdte mesélni. Maxim biztos a fiú neve volt.

 - Miért? - kérdeztem izgatottan. - Bocsi, folytasd csak..

 - Nem tudtak róla, mert a küldetés előtti napon jelent meg az energiám. Mivel, még nem érzékelték, ezért úgy gondoltuk, eljövök, aztán együtt visszamegyünk. De tévedtünk. - szája összeszorult és kicsit megremegett. - Észrevettek minket. Mivel nem volt olyan ruhám, ami elejti az energiámat követtek. Aka-oni. Maximra a feladat közepén rontottak rá. Nem tudta befejezni a küldetést, nem lesz rá több alkalma. Engem itt kint kaptak el. Nem tudtam semmit sem tenni! Láttam, ahogy ájultan hurcolják el, végül engem is leütöttek. - könny csordult ki a szeme sarkából.

Ha bele gondoltam, hogy én is ilyenen mehetek keresztül és esetleg.... Conor nem jön vissza, szívem teljesen összeszorult. Nagy nehezen tartottam vissza a könnyeimet. Fél karral át akartam ölelni, de amikor közeledtem hirtelen elhúzódott.

 - Nem lehet! Sajnálom, nem a te hibád, de nem érhet hozzám senki. - nézett rám ijedten.

 - Miért?

 - Nos, velem....  - kezdte volna, de ekkor Conor ajtaja elkezdett nyekeregni.

Mindketten odakaptuk a fejünket. Én még fel is ugrottam, hogy jobban lássam. Két árny lépett ki az ajtón, közöttük ott lógott Conor, kicsit bicegve és levegőt kapkodva. Elkezdtem közeledni, mikor az árnyak visszamentek az ajtón át, Conort ott hagyva a legközelebbi márványtömbön. Háttal a falnak dőlve ült csukott szemmel, de ébren volt. Nem bírtam tovább, rohantam hozzá, a nyakába ugrottam és szorosan megöleltem. De eszembe jutott, hogy elég fáradt, ezért gyorsan leszálltam róla. Könnyeim megint összegyűltek a megkönnyebbüléstől, de nem engedtem, hogy pont ilyenkor csorduljanak ki. Conor kinyitotta a szemét és rám mosolygott. Az a mosoly még a piszkos és sebes arcon is csodás volt. Nehezen feltápászkodott a segítségemmel, aztán megint átöleltem. Ő is megölelt engem éreztem, ahogy elkezd nevetni, beleremegett az egész teste. Fájdalmas lehetett. Végül megszólalt.

 - Mondtam, hogy itt találkozunk. Aggódtál, mi?! - persze, hogy elviccelte. Hisz ő Conor : Nem engedné, hogy bárkinek is rossz kedve legyen.

 - Dehogy aggódtam! Tudtam, hogy itt találkozunk, de hogy én végeztem előbb.... - vicceltem én is.

Lassan visszanyomtam az ülőhelyére, hogy pihenjen egy kicsit. Megmondtam neki, hogy maradjon itt, én hozok valakit. Visszamentem a terem mostani sötét részére, oda ahol ültünk. De a fáklya elaludt, a lány meg eltűnt. Még a nevét sem mondta meg. Körülnéztem, de semmi nyomot nem találtam.

 - Hahó! Hol vagy? - kérdeztem, de semmi választ nem kaptam.

Rossz előérzettel kullogtam vissza Conorhoz.

 - Nem találom sehol, talán elment... - kezdtem mondani, de amikor jól láttam Conort már elaludt. - ....valahova. Mindegy. Pihenj csak.

Mosolyogva foglaltam helyet mellette. Teljesen megnyugodtam, hogy minden rendben. Lehet, hogy engem is ilyen valamik hoztak ki, csak nem emlékszek rá. Érdekel mi lehetett a nagy félelem Conornak és, hogy mi történt Maximmal. Na meg azzal a rejtélyes lánnyal. Mit akart mondani utoljára, és még sok minden.

Egy kis idő múlva a nyakláncom segítségével felhívtam Reot, hogy segítsen elvinni Conort. Amíg nem érkezett meg, addig még egyszer körbejártam a termet, hátha a lány nyomára találok, de semmi. Végül nagy nehezen a hátamon húzva, mert, hogy elbírni nem bírtam el, kivittem Conort az épület elé, ahol nemsokára Reo átvette és elindultunk a szálláshelyre. Persze felajánlotta, hogy engem visz és Conort itt hagyja, persze csak viccből. Azt hiszem.

Sok megválaszolatlan kérdés maradt Maximmal és a lánnyal kapcsolatban. De amint a szálláson kipihentük magunkat visszajövök, akár a fiukkal, akár nélkülük és meg keresem újdonsült "barátomat".