17. rész

Már vagy 5 perce bolyongtunk a hatalmas épület folyosóin és termein keresztül, de nem találtuk meg. Bele gondoltam, hogy amikor legutóbb itt voltam észre se vette, hogy a nagy főteremből egy vékony folyosó vezet az épület többi részébe.

Lenyomtam egy régi kilincset, de az ajtó egy centit sem mozdult. Neki feszítettem magam és vállal kicsit meglöktem, de semmi hasznát nem láttam. A többi terem ajtajához képest ez más volt. Régi, a zöld festék már lepattogott néhány részről a kilincs meg csak egy sima fémrúd volt. Egy sima raktárnak nézett ki az egész, valószínűleg az is volt bent, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy pont ez nem nyílik ki. Különben is, mi lehetett régen ez az épület, hogy ilyen sok kisebb-nagyobb szoba is van, raktárral együtt. És a mögött a két ajtó mögött most mi van, ha éppen nem a félelmeink bujkálnak bent? Ezekre valószínűleg sosem kapok választ. Még egyszer neki mentem az ajtónak, de megint semmi. Lehajoltam és benéztem a kulcslyukon hátha látok valamit. Nagy sötétség volt, semmi más. Már álltam volna fel, amikor valami megcsillant. Egy nagyon gyenge fény volt, ami már el is tűnt, de ennek hála most már semmi sem tántoríthat el, hogy bejussak. Még egyszer nekiugrottam, de azok a régi masszív ajtók nagyon kemények. Akkor jött a tartalék terv.

 - Reoooo! Gyere gyorsan! - kiáltottam el magam.

A fiú olyan gyorsan futott felém, mintha üldöznék őt. Megállt előttem és körülnézett. Kezében már ott lógtak a fegyverei, ha valami történne.

 - Mi történt? - lihegte.

 - Nem tudom ki nyitni ezt az ajtót. - mutattam egyszerűen a zárra.

 - Ugye csak szórakozol velem?! Azt hittem valami baj van, úgy ordibáltál! - most már látszott rajta, hogy elég feszült idebent.

Nem gondolta volna, hogy valaha is vissza kell jönnie ide. Nem is nagyon akart. Habozás nélkül odébb tessékelt engem majd az ajtó elé állt és egy jól irányzott rúgással betörte azt. A romokat kicsit arrébb rugdosta, majd intett nekem, hogy maradjak hátul. Minden szobába így ment be. Nem bízza a véletlenre, hogy megtámadjanak. Észre se vettem, hogy a kardomat a kezembe csúsztattam és már aktiválódott is az első alakja.

 - Oké, jöhetsz. Hozz egy fáklyát is, nincs itt semmi fény. - mondta a szobából.

Úgy tetem, ahogy mondta. Bementem és a kezébe nyomtam a fáklyák, utána máris azt a kis fényt kezdtem el keresni, amiért be akartam ide jutni. Reo a bejárat körül nézett körbe. A fáklyát ide-oda lóbálva, amivel nem könnyebbítette meg a feladatom.

 - Nem csoda, hogy nehéz volt kinyitni. Belülről volt még egy lakat is. - emelt fel egy nagy lakatott, aminek már el volt törve - Reo jóvoltából- a zárja.

 - Hmm... - fordultam vissza a keresnivalómhoz. Végig tapogattam a polcot, hátha találok valamit.

 - Miért is akartál annyira bejönni ide?  - kérdezte.

 - Láttam a kulcslyukon keresztül valami fényt.

Befejeztem a polcok átnézését, sajnos kevés sikerrel. Át akartam menni a szoba másik felébe, ekkor valami megütötte a fejem. Reflexből hátra ugrottam, Reo meg oda világított jobban a fáklyával. Egy kis madzag volt. Fölötte egy lámpával.

 - Komolyan megijedtél egy villanykapcsolótól? - nevetett ki Reo.

 - Hahaha... nagyon vicces. Legalább van villany. - forgattam a szememet közben visszamentem a zsinórhoz és meghúztam.

Nagy meglepetésünkre nem kapcsolódott fel a villany, ellenben megmozdult a padló. Jobban mondva egy kicsi része. Egy nagy gödör jelent meg előttünk, amiből fény jött és mélyre lemegy a föld alá. Egy létra vezetett végig rajt. Ránéztem Reora, teljesen le volt döbbenve.

 - Ügyes... - mondogatta.

 - Megyek előre.

 - Azt már nem! Majd én.  - ugrott elém, fél lábbal már a lyukban volt.

 - Oké, de megyek utánad.

Nem nagyon tetszett neki az ötlet, hogy én is lemegyek. Nekem meg az, hogy ő meg előre. De mindkettőnknek bele kellet törődnie, hogy makacsok vagyunk. Reo elkezdett lefelé mászni, végül, amikor földet ért halkan szólt, hogy mehetek. Pár pillanattal később már leértem a létrán és egy alagútban találtuk magunkat. A végéből jött a fény. És gyenge hangok szűrődtek át a távolból. Reo intett, hogy legyek halk és kövessem. Azt tettem, amit mond. Halk léptekkel haladtuk végig, itt-ott kikerülve néhány gyökeret és földkupacot. Nem lehet túl régi ez az alagút, a maradványokra nézve. A járat kicsit elkanyarodott, majd egy nagy fémes ajtóhoz értünk. A két oldalára ugrottunk, Reo kicsit benézett, aztán visszabújt a fal mögé. Én is bepillantottam. Az a lány volt, akivel beszéltem. A szobában teljesen világos volt. Reora néztem, tudta, hogy mit akarok kérdezni ezért kisvártatva rábólintott.

 - Szia. - léptem ki az ajtó elé, de elég távolságban ahhoz, hogy ne támadjon rám.

Nagy szemekkel nézett végig rajtam a lány, mintha szellemet látna. Lassan felállt a székéből, de nem ment semerre.

 - Hogyan....? Miért vagy itt? - törte végül meg csendet.

 - Visszajöttem érted. Haza viszlek. - kicsit közelebb léptem, múltkor se támadott meg. Most sem fog.

Reo rázta a fejét, hogy ne menjek be, de nem néztem oda, nehogy a lány megijedjen.

 - Nem mehetek... Nekem itt kell maradnom. - válaszolta reszkető hangon.

 - Dehogy is! Ha bemehetek, akkor megbeszéljük. - léptem megint közelebb.

 - Rendben, gyere... - először oldalra nézett, de nem láttam a faltól, hogy mi az. Aztán válaszolt.

 - Itt van egyik barátom is. Bejöhet? - kérdeztem.

 - Az a fiú, aki a küldetésen volt?

 - Nem, ő most pihen. Aki itt van már kivitte a küldetését. - hátra intettem, hogy bújjon elő. - Ő Reo.

 - Hallottam már róla. Makacs, önfejű és bajkeverő. - kicsi mosoly jelent meg az arcán.

 - Köszi. Utolért a hírnevem. Ginta Reo vagyok, és te? - mosolygott kedvesen.

 - Gyertek be. - válaszolta a lány.

Bementünk az ajtón és én máris oldalra néztem, mert érdekelt, hogy mit figyelt annyira, amikor válaszolt. Megdermedtem, Reo karját kerestem, hogy tudjak valamibe kapaszkodni. Megragadtam a felkarját és finomat megrántottam, amire ő is oda fordult. Egy másodpercbe se telt mire Reo elő rántotta a pisztolyát és a lány homlokához szegezte. A vörös hajú szemrebbenés nélkül tűrte a hideg fémet. Reo a fejével biccentett, mire én elindultam a szoba másik felébe. Egy fiú volt ott. Nem sokkal lehetett idősebb, mint én. De a haja fehér és szürke volt. Szeme egy kendővel lekötve. Csöndben ült, egy széken, amikor közelebb léptem, lassan felállt.

- Nyugi, Reo. Engedd le az a fegyvert. - mosolygott és higgadtan kinyújtotta a kezét.

- Ez a hang.... - Reo a fiúra nézett kikerekedett szemekkel. Lassan leeresztette a fegyverét, ami máris visszaváltozott a láncává. - Ez nem lehet igaz.

A kicsi terembe nagy lett a feszültség. Nem tudtam miről van szó, és már majdnem megőrültem a csendtől.

 - Reo... Ki ő? - kérdeztem kicsit félve.

 - Ő..... Maxim. - válaszolta, miközben elindult felé. - Maxim! Mindenki azt hitte, hogy meghaltál!

Reo úgy ugrott a fiú nyakába, mintha a halálból jött volna vissza, ami úgy mond igaz is volt. Most teljesen gyengének és esetlennek tűnt, ahogy a nyakában csimpaszkodva törölgette a szemét.