13./2.


 Nagy elhatározással mentem végig a folyosón, míg a hasonmásom (bármennyire is rossz indulatú), azon volt, hogy megállítson. De én már eldöntöttem, az adrenalin tombolt bennem és nem akartam visszafordulni, mert féltem, hogy ha ezt teszem, soha többé nem merem majd, és én is elpatkolok ebben a küldetésben. Az árnyak körülöttem ijesztgettek, egyre nagyobban voltak, végül még a falból is kinyúltak és ráncigáltak engem. Oda, vissza lökdöstek, ruhámat elszakították, de én csak oda csaptam néhányat és töretlenül mentem előre. A célom a legutolsó ajtó!
 - Ne szórakozz már! Gyenge vagy, egy semmi! Nem vagy rá képes. Összeroppannál!  - röhögött egy nagyot a hasonmás.
 - Ugyan már, te is annyira félsz, mint én! Hisz ugyan azok vagyunk, nem? - válaszoltam.
 - Tévedsz. Én nem Te vagyok, Én nem félek ezektől a dolgoktól. - hangosan felröhögött. - Én már mindent legyőztem! De az utolsónál te is összeroppansz és itt ragadsz!
A lehető legnagyobb élvezettel mondta ki a szavakat. Lehet, hogy igaza volt, de nem akarok itt meghalni. Számítanak rám. És nem érdekel, hogy mit is mond, csak túl akarok esni rajta, haza menni és felkészülni a következő küldetésre. Minden szörnyre, démonra, félelemre felkészültem ami az ajtó mögött lehetett. Végig futott az agyamon, hogy mitől félhetek a legjobban, de valahogy nem jutott eszembe olyan félelem ami kitűnne a többi közül. Aztán elértük a folyosó végét, vele együtt a fő félelmemet is.
 Szívem mélyén éreztem, hogy valami más lesz, mint az első ajtó mögött.
Izgalommal telve nyúltam a kilincsér és nyomtam le. Még egyszer hátra néztem a hasonmásra. Mire gonosz vigyora helyett fátyolos tekintetet láttam.
 - Én előre szóltam, hogy ne menj. De ha már idáig eljutottál, hajrá. - mondta, majd megfordult és elsétált.
A legrosszabbtól félve nyitottam ki az ajtót. Hatalmas világosság vakított el. Beléptem, végül az edzőtermet láttam. Az ajtó megint bezárult mögöttem. Beljebb léptem minden olyan, mint amikor elmentem. Nagy, tiszta és békés. A hatalmas terem közepén jártam, mikor irtó hangos zaj ordított fel. Össze görnyedtem fülemre téve a kezemet. Elcsendesedett, már csak idegesítő sípolás volt. Felnéztem, mire a terem kinézete változni kezdett, mintha beakadt volna egy lemez és nem tudná, milyen képet mutasson. A csillogó tisztaság és a borzalmas romok, sötétség és vérfoltok nyomai látszottak, akárcsak egy horrorban. Végül megállt a kép. A gyönyörű edzőteremből már csak romok voltak. Felugrottam és megfordultam. Kirohantam az ajtón amin bejöttem, látni se akartam, hogy így néz ki. De a folyosó helyett Alicia tróntermébe találtam magam. Oszlopok kidőlve véres foltok a trónon. Végül amitől a legjobban féltem.
 A trón előtti sziklák mögül egy véres kezet pillantottam meg. Hezitálás nélkül rohantam oda, de amint megláttam szemem könnyekbe lábadt. Alicia meggyötört teste, mindenhol csurom vér volt.
 - Mi történt? Ki tette ezt? - ugrottam máris mellé, megfogva a kezét.
Nehezen vette a levegőt, kezét reszketve húzta ki az enyémből. Szemeiben félelem volt, arca eltorzult és megfeszült. Oldalán ejtett vágásból még erősebben folyt a vér.
 - Mit akarsz még? Tűnj innen! - mondta gyenge hangon.
Szívem kihagyott egy ütemet. Hogy lehet ez? A szavak súlya, úgy nyomta a szívem, mintha csak szét akarna roppanni. Borzasztóan fájt.
 - Hogy érted ez? Miért? Ki tette ezt? - sírtam el magam.
De már késő volt, Alicia lélek köve elfeketedett, és széttört. Meghalt. Kis idő után lassan felkeltem, kardomat a kezembe tartva ballagtam vissza a edzőterembe. Agyam mindenen járt, nem akarom elhinni, hogy ezt mondta. Eszembe jutottak többiek, ha Alicia itt volt, ők is itt lesznek! De amint a teremhez értem nem mertem benyitni. Féltem a látványtól, ha ők is így néznek ki? Ha ők is elküldenek? Ha találkozok azzal, aki ezt tette? Féltem, hogy megint elveszítek mindent és mindenkit.
 Erőt merítettem és benyitottam. Celina és Reo a terem szélén voltak. Reo térdelt....sírt. Celinát az ölében tartva nézett fel rám, szemében szinte lángolt a düh. Celina kezére néztem, rá a lélek kövére. Ereimben megfagyott a vár. Fekete és megrepedt. Tudtam mit jelen, de nem akartam elhinni. Közelebb léptem, mire Reo gyorsan rám szegezte a fegyverét. Szája fel volt repedve, mindenhol lila foltok és horzsolások.  Gyorsan megálltam, nem tudtam mit tegyek.
 - Már megint te? Ennyire meg akarsz halni? Nem volt még elég? - ordította, egyre vörösödő fejjel.
 - Én..nem... Miről beszélsz? Ki tette ezt? - mondtam kis hezitálás nélkül.
Pár lépessel közelebb merészkedtem, mire Reo elém lőtt. Nem célzott jól. De még így is égető fájdalom nyilallt a bal combomba. Az oldalát súrolta a golyó, amitől összeestem. Ekkor észrevettem, hogy a bal kezével lőtt, pedig jobb kezes, a másikkal Celinát tartotta. Ezért nem célzott halálosan. A rettegés olyan formában tört rám, mint még soha. Már nem tudtam sírni se. Tőlem féltek, én tettem ezt velük!
 - Komolyan? Még nem okoztál nekünk elég fájdalmat, Nako? - ismerős hangot hallottam magam mögül, Conorét.
Nem mertem megfordulni, nem viseltem volna el a látványát. De nem is kellet megfordulnom, oda jött ő magától is. Ruhái szakattak és véresek, arcán vágás. Jobb bokáját húzta maga mellet. Eltört, vagy kificamodott, de borzalmas látvány volt. Megállt előttem kardja hegyét fejem elé tartva. Felnéztem az arcára, melyről a gyűlölet sugárzott. Mindenki utált, ellenség voltam, megint. Én ezt nem tudtam elviselni. Egyenesen a lába elé görnyedtem és felkiáltottam. Ez a fájdalom rosszabb volt minden félelmemnél, inkább egyszerre küldjék rám az összes ajtó mögül a szörnyeket és azok faljanak fel élve, csak ezt ne!
A hasonmásom jelent meg, széles vigyorral az arcán. Tudtam, az egész az ő műve. Conorra néztem, aki még mindig engem figyelt. Aztán Reora, aki Celinát tartva sírt.
 - Az egészet Te tetted.. Ugye? - kérdeztem lassan felállva.
 - Miről beszélsz? Te árultál el minket! - kiáltott rám Conor. Szóval ő nem látja a hasonmásomat.
 - Nem te.. hanem TE, hasonmás! - fordultam a klónomhoz, a combomba belenyilallt a fájdalom de közelebb léptem hozzá
Conor hátulról megragadta a hajam, mire megint a földön találtam magam és elkezdett húzni egy másik ajtó felé. A fájdalomtól felsikoltottam és próbáltam magam taszítani a földről, hogy ne húzzon annyira és vele együtt haladjak. Végül megállt az ajtó mellet és odalökött. Majd a falhoz mutatott. Lassan odanézem. Könnyeim kicsordultak, amikor megláttam a bátyám élettelen testét a falnak támasztva.
 - Mit tettetek? - kérdeztem. - MIÉRT TETTÉTEK? - ordítottam.
 - Senki sincs neked! Mindenki UTÁL! - kaptam a választ, de nem csak Conortól. Reo, Celina, Alicia és mindenki más, akit megismertem a tanulásom alatt is mellette álltak csurom véresen, szemükben semmi élet.
 Ledermedtem, ez volt az a válasz, amitől azóta féltem, hogy a suliban megismertem Aliciát. A legnagyobb félelmem, nem akartam még egyszer átélni, főleg nem úgy, hogy ők mondják,... a barátaim, a családom. Akik a legfontosabbal.
Feladtam, nem akartam folytatni. Nem tudom kibírni. Inkább meghalnék. Csak ne kelljen ezt néznem és hallanom.
Nem éreztem értelmét annak, hogy tovább harcoljak ez ellen. Kardomat kiejtettem kezemből, fejemet meg lehajtottam.
 - Feladom. Nem bírom ki! - sírtam el magam, legszívesebben sikítottam volna.
 - Nem harcolsz tovább? - kérdezte mellém hajolva a másolat.
 - Én.... - már mondtam volna ki a válaszomat, hogy nem, nem harcolok tovább ez ellen. Amikor felnéztem Conorra és szemében megcsillant egy kis fény.
 - Én... - folytattam - Megígértem Conornak, hogy kint találkozunk! - mondtam ki hangosan.
Felálltam, lábamban nem éreztem a fájdalmat. Oda ugrottam Reohoz és megráztam. Majd egyesével néhány emberhez. Végül Conornál kötöttem ki.
 - Térjetek magatokhoz! Ti mind fontosak vagytok! - ráztam meg jó erősen. - Ez mind nem igaz!
Majd erősen átöleltem. Teste feszült volt, végül ellazult és hallottam, hogy a kardja a földön koppan. Hátamon éreztem egy kezet, mire ugrottam egyet, gyorsan vettem a levegőt, ahogy hirtelen megfordultam. Celina mosolygott rám, arca sértetlen. Körbenéztem, észre se vetem, hogy eddig csukva volt a szemem. Minden tiszta volt, olyan mint régen. Bele ugrottam Celina és Alicia nyakába egyszerre ölelve át őket. Könnyeim most már a boldogságtól hullottak az arcomról. Végül elengedtem őket, mert Reo hátulról megkócolt, tipikus vigyorral az arcán. Conor mögötte állt. Mosolygott rám, békésen, mint mindig. Haruhoz fordultam, aki már nem volt ott. Helyette mellettem állt, és szorosan átölelt, nem is emlékszem mennyi idő után megint.
 Félelmem végleg elszállt. Éreztem, hogy ez soha sem történhet meg.

Hirtelen minden eltűnt, minden fehér volt és a végtelenbe nyúlt. A hasonmásom állt előttem. Még mindig vigyorgott, de elégedetten. Én is vissza mosolyogtam rá, magabiztosan. Már nem féltem attól, hogy elfordulnak tőlem a barátaim, mert tudtam, hogy ez nem történhet meg, hisz ők önmagamért szeretnek.
 - Gratulálok Tomoshika Nako. Ezennel végeztél a küldetéseddel. - mondta kis idő után a klónom.
 - Köszönöm. - válaszoltam gyenge hangon, megint kicsit bekönnyeztem, de gyorsan pislogtam néhányat és elmúlt..
De már el is tűnt előlem. Fáradtnak éreztem magam, végül minden elsötétült.