13. rész /1.

A hosszú folyosón, néhány rémisztő, pislákoló lámpa kezdett el világítani. A végét látni se lehetett, a köd, ami onnan jött egyre csak sűrűsödött a lábamnál, végül a térdem magasságában maradt. Lassan elindultam előre, kardomat még erősebben fogva, szinte már fájt. Remegtem. Hátamon végig futott a hideg, mikor egy kezet éreztem a vállamon. Abban a pillanatban megperdültem kardomat a levegőbe emelve csapást mértem az ellenségemre, de egy nagy csattanással és szikrával megállt a pengém. A hasonmásom állt előttem széles vigyorral az arcán. A kardjaink egymásnak feszültek. Végül hátrébb ugrottam, megint támadó helyzetbe vágva magam.

Nem tudtam eldönteni, hogy attól vagyok ideges, amiért magamat látom, aki mindjárt támad, vagy azért, mert a mögöttem lévő sötétségből azt éreztem, valaki, vagy valami, mindjárt elránt és végem. Egy kicsit elfordítottam a fejemet, de még mindig a hasonmást néztem, végül egy pillanatra hátra pillantottam. A sötétség, mintha élt volna. A falon árnyak másztak fel, le. Szívemet a torkomban éreztem.

 - Add fel. Túl gyáva vagy! - kuncogott, kardját lazán leeresztve.

Dühös voltam, amiért alábecsül, de valamilyen szinten igaza volt. Mélyen magamban én is kételkedtem abba, hogy sikerül. Pár másodperci farkas szemet néztünk egymással. Végül már elviselhetetlen volt a csönd.

 - Mit kell csinálnom? - vágtam máris a közepébe.

Válaszul még egy vigyort kaptam, ami szerintem nekem sose menne a valóságba. Aztán elsétált mellettem és egy ajtó mellé állt. Majd lassan egyre több és több ajtó jelent meg a hosszú folyosón.

 - Minden ajtó mögött egy félelmed van. Választhatsz, melyikkel kezded, vagy, hogy mennyit nyitsz ki. A folyosó végében lévő utolsó ajtón múlik minden. - válaszolta, majd lassan lenyomta a kilincset kitárva az első ajtómat.

  - Mi van odabent?

  - A legkisebb félelmünk. - az utolsó szót direkt megnyomta, nehogy elfelejtsem, hogy ki is áll velem szembe. Nem mintha, olyan könnyű lenne elfelejtenem.

Kis hezitálás után beléptem a bejáraton, ami nyikorogva bezárult mögöttem. Még utoljára annyit hallottam kívülről, hogy sok sikert, aztán síri csönd.

Lábam alatt éreztem, hogy vízben állok.  Halk nyikorgások közeledtek felém. Hátamon felállt a szőr, éreztem, hogy néznek, egyre közelebbről és közelebbről. Legszívesebben a sarokba ültem volna, fülemet befogva, de nem tehettem. Elkezdtem tapogatni a falat, hátha találok egy kapcsolót. A padló nyikorgása egyre közelebbről hallatszott, amitől kicsit be pánikoltam, eszembe jutott minden, amitől kicsit is félek. Kezdett leverni víz, mikor végre találtam egy villanykapcsolót, gyorsan megnyomtam. Gyenge zümmögő lámpa kapcsolódott fel. Teljesen lefagytam, kezemben meglazult a kard, remegtem, erőm elszállt. Térdre estem, a padlóra téve a tenyeremet. Levegőért kapkodva ziháltam. Össze kell szednem magam! Kiáltottam magamban, végül felálltam. Meg akartam dörzsölni a szememet, de amikor felemeltem a kezem tisztázódott bennem, hogy ez már nem csak egy próba. Ez halálosan komoly! Kezem vöröslött a vértől, ahogy a szoba egész padlója is úszott benne, nem víz volt. Éreztem, hogy még meleg, amitől elkapott a rosszullét. De eszembe jutott valami, amitől észbe kaptam. Mi volt a nyikorgás? Ki vagy inkább mi tekintetét éreztem?

Lassan körbe néztem szobába. De sehol se láttam semmit. A terem közepébe mentem, ott mégis csak könnyebb harcolni, ha arra kerül a sor. A lámpa kattogott felettem. Csöpögést hallottam. Hirtelen mozdulattal fordultam meg, de semmi. Ekkor tudatosult bennem, hogy hol és mit kell keresnem. Fejemet gyorsan felemeltem és ott volt előttem, a szörny, amitől mindig is féltem. Rám vetette magát. Hátamra estem, ő rajtam morgott és visított. A kezem szabadon volt, így használni tudtam. Az egyikkel tartottam, hogy ne bírjon belém harapni, míg a másikkal hirtelen szúrással az oldalába állítottam a kardom, mire eltűnt. Nehezen feltápászkodtam a földről. Mindenem csupa vér volt, de nem az enyém, hanem ami a földön volt. A szobából még egy folyosó nyílt. Most onnan mászott elő a démon. Végtagjai előre nyúltak, majd testét oda húzta magához. Ez volt a nyikorgás. Feje szinte kicsavarodott testéből, így visított rám hatalmas szájával, mintha állkapcsa kiakadt volna. Fogai véresen csillogtak a kevés fényben, míg egyre közelebb ért hozzám. Elég közel volt, amikor bele tudtam egyet csapni, de a kard csak átsiklott rajta. Nem ért hozzá. Tágra nyílt szemekkel néztem, hogy mit tehetnék. A szoba végébe hátráltam. Kapkodtam a levegőt, lehetséges megoldások után kutatva, míg az az izé egyre csak közeledett. Cifrát káromkodtam, amikor nem jutottam semmire. Neki futottam, mikor már két lábra állt. Még egyet bele szúrtam, de semmi. Kétségbe esve rohantam a legtávolabbi pontba. A démon egyre közelebb jött, már csak pár lépésnyire volt tőlem, végül már az arcomba ordított, szájár akkorára tátva, hogy egész fejemet egy harapásra leszedhetné. Azonnal eszembe jutott egy régi emlék.

Kicsi voltam még, amikor Haru nézte azt a horrort, amiben ez a szörny volt. Titokban figyeltem a kanapé mögül, amikor már aludnom kellet volna. Végül felsikítottam és Haru észrevett. Attól kezdve mindig ezt a démont láttam a sötétben. Haru egyszer azt mondta nekem, hogy nem igazi és hogy elég erős vagyok, ahhoz, hogy legyőzzem. Végül az idő során elmúlt a félelmem, mert mindig ezt mondtam magamban, ha féltem este a sötétben:

 - TAKARODJ INNEN! NEM LÉTEZEL! - csukott szemmel ordítottam bele a szörny arcába, ami megdermedt és minden csöndes lett.

Kinyitottam a szemem, pár centire voltunk egymástól, ezért oldalra léptem, de az nem mozdult. A lámpa is elcsendesedett. Hitelen mindenhonnan kezdett eltűnni a vér, a szörny homályosodott, végül teljesen eltűnt. Ekkor tértem magamhoz annyira, hogy szippantsak egy mély levegőt, és lehiggadjak. Szívem még mindig az átlagnál gyorsabban vert. A falnak támaszkodtam és szép lassan lecsúsztam rajta. A szoba tiszta lett és fényes. Családi képek lógtak kint a falon és finom illatok terjengtek. De ez kicsit sem érdekelt ilyenkor. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ha ez a legkisebb félelmem (és valószínűleg azért volt az, mert már rég elfelejtettem), akkor mik lesznek a többi ajtók mögött?